Sikerült belekapnunk reggel a sűrűjébe azzal, hogy fogalmunk nem volt merre vagyunk, hova tartunk, merre van az arra... Gyanús volt, hogy sehol egy turista, csak embertömegek, kiabálás, abbahagyatlan dudálás, irgalmatlan szmog, és utcai árusok hada. Sikerült bekeverednünk a helyi kathmandui lét sűrűjébe, nem a turistanegyed volt, na... Enni úgy kábé délután 3-kor ettünk először, mert nagyon beoltottak, hogy, ha egyben akarjuk magunkat tudni, érdemesebb kivárni a megfelelő helyet. Ez persze csak az elején para kicsit, amig meg nem találja az ember a helyeit.
De aztán rátaláltunk a Thamel-re is, az az a turista központ része Kathmandunak. Volt ott is minden. Megtanultunk hamar nem-et mondani, és nem elcsábulni mindentől, ami szép és olcsó. Egész egyszerűen azért, mert minden áru szép és olcsó. Gyönyörű színek, anyagok, formák és kultúrális apróságok támadnak mindenhonnan. Az étel az már más. Olcsó, de nem mindegy hol és mi. Ehhez amúgy nem kell nagy tehetség rájönni. Mondjuk az útmeni árusoktól, akik ámbár házi és frissen szedett termékeiket árulják, lehet, hogy nem kéne... Teszik ezt mindezt a kocsik, motorok, kisbuszok, riksák, biciklisek, gyalogosok, kutyák és tehenek árnyékában. Nem túlzás azt mondani, hogy a belvárosban mindezeket egyszerre megtalálni minden egyes négyzetméteren.
Kata lánytól kaptunk egy saját kezű térképet, amin nehezen igazottunk ki. De mint kiderült, csak azért, mert alig fordítva néztük... haha :) Aztán végül elkeveredtünk egy kedves kis helyre, ahol már kopogó szemekkel estünk neki az első 'dhal bhat'-unknak, ami a helyi specialitás itt. Olyannyira, hogy mindig mindenki ezt eszi. :) De nagyon bejövős. Rizs van benne, de olyan szép rikító fehér hosszúszemű, egy adag levesszerű valami, amit szósznak kell a rizsre önteni, mellé pedig zöldséges curry meg zöldséges 'pickle', az is ilyen masszás friss zöldség. Ebből egy olyan jó emberes adag 90 rúpia volt, ami úgy 220 forint. Mellé ittunk nepáli fűszeres tejes teát 25 forintért, és jót beszélgettünk is helyiekkel. Kata javasolta ezt is. Emlékeztek is rá. Kiderült, hogy szobáik is vannak. Így gyorsan összehaverkodva ki is vettünk ott egyet holnaptól. Sokkal olcsóbb. Van ágy, van fürdőszoba és melegvíz, és a kaja is olcsó. Ennél többet nem is kívánhatnánk.
Itt azért fizetünk rendesen. Otthoni áron ez is olcsó nagyon, de hamar átáll itt az ember az itteni árakra. Meg hamar nem is lesz igénye olyan dolgokra, amikre tulajdonképpen nincs is szüksége. Jólesnek persze dolgok néha, hogyisperszenem. Tegnap például hejjdenagyon kellett 2 nap utazás után egy kis hegyekre nézős, kertes, erkélyes és welcome drinkes, ingyen netes szálloda… Mára már fölösleges luxusnak tűnik az egész. Szóltunk is, hogy megyünk reggel. Egy rakás pénzt megspórolunk, jó lesz nekünk kajára. Hosszútávra tervezünk itt maradni, úgyhogy úgy is gondolkodunk a kiadásokkal.
Most is áramkimaradás lett ukmukfukk, szóval mindjárt eltűnök… Azt még el akartam mesélni, hogy ma megtudtuk, hogy nem elég az, hogy a mai napig él a kasztrendszer Nepálban, van belőlük összesen 40! A mi kis európai fejünkkel gondoltuk, hogy biztos anyagi alapon működik a rendszer, de nem. Csak és kizárólag családi alapon öröklődik, generációról generációra. Itt azontúl, hogy persze, hogy kell a pénz, csak eszközként van jelen. Nem azért kell, hogy több legyen, hogy sok legyen, mert akkor kényelmesebb, hanem azért van, hogy legyen mit enni, és, hogy legyen hol aludni. Nyugati fejjel ez nyomornak és szegénységnek tűnhet, ami itt van. De ez csak egy felszínes első benyomás lehet. Igen, szegénység van, mert tényleg az van. De itt még az idős emberek is olyan kisimult arcúak, hogy öröm nézni. Valószínűleg azért is, mert nem azzal töltik az egész életüket, hogy többre és szebbre vágynak, hanem elégedettek azzal, ami van, és szeretik azt, ami és aki körülöttük van. Szerintem nekik van igazuk. Az egyszerű bölcsességek mind a kezükben vannak.
