Időutazunk, jéééjjj!

A csajok úgy döntöttek nekivágnak a szabadnapoknak! Szempillafelnyitás, reggeli csobbanás és napba hunyorítás után közvetlenül sikerült is foglalnunk telefonon valami hippie helyet 3 napra. Na de hova?! Hát irány Malájzia történelmi fővárosa, MELAKA!

Izgis izgis, végre megint zötyögünk, buszozunk, bambulunk ki a fejünkből és felfedezünk magunknak mindent, mi szemszájnak ingere!!!

Megyek pakolni!

Jövök majd képekkel!

Na és persze mindenkinek Nagyon Boldog Kínai Újévet!!! :)) Az ökör éve lesz ez, úgyhogy mindenki jól jár, aki azonosulni tud a szereppel... :)

A mennybejutás ára - 2. rész

Na szóval, most másnap reggel van. Kezdődik a négynapos hosszú hétvégénk, ugyanis hétfőn meg kedden kínai újévezés van itt, fejenállás, földindulás. Elég tetemes kis kínai kommuna él itt nemcsak Kuala Lumpurban, de úgy egész Malájziában. Na szóval most úgy kábé már egy hónapja minden a kínai újév körül pörög-forog. Díszek, színek, szagok, ajándékok, rendezvények, ráhangolódások, ameddig a szem ellát.

Hihetetlen amúgy a maláj naptár, havi szinten van tele piros betűs ünnepekkel. Az ok prózai. Itt miden vallás kellő figyelmet, tiszteletet és munkaszüneti napot kap. Decemberben minden a karácsony és a szilveszter körül forgott a keresztény lelkűeknek, majd januárban piros lampionokba borult a város, a kínai negyedekben elviselhetetlen bűzű ünnepekre kínáló kajákkal a kínai újévre készülődve. Tényleg elég bűzös itt a kínai kaja. Persze nem a szuperpuccos étteremekre gondolok itt, mert az még pont nem esett utunkba. De akárhol megfordultunk eddig kínai kaja hatókörében, az gázos szagú volt. Valami nagyon gusztustalan alapanyagokat használnak, ami kifőzve csak fokozza a bűzorgiát. Bár, igazából a múltkor volt szerencsénk egy rendes kis jóvágású kínai étterembe betérni egy kedves nem oly rég megismert magyar párral. Ők is igyekeznek vegán élni, mi meg pláne, így ők ajánlották ezt a vega éttermet. Hát, az mondjuk ízingerhullám volt rendesen. Az előételtől a főételen át a desszertig. Annyira sokkal kreatívabb a vega konyha amúgy. Kitalálni, hogy az a sokcsillió friss ízletes tápláló ropogós zöldség- és gyümölcsfélével mit hogy mivel mennyire hányféle és pont milyen fűszerrel és gabonával és szószmósszal tálalni, hogy minél annál gusztábban nem csak kinézzen, de tovább is akarjuk a szánkban forgatni, ízlelni. Na, ilyenekkel aztán pikkpakk le lehet venni bennünket a lábunkról. És ez is például kínai konyha volt. Az is sokszínű.

Visszatérve a maláj naptárra. Minden hónapban érheti az embert valami meglepi szabadnap, ami amúgy tökjó. Na meg persze érdekes is, mert egyúttal fel is hívja a messziről jött ember pislogó figyelmét, hogy nahát, mennyiféle emberek vagyunk, mennyi mindenben hiszünk, mennyire más fontos nekünk, és mennyire mégis egy ég alatt élünk, és egy nappal kelünk-fekszünk.

A muszlim ünnepek, a hindu ünnepek, a zsidó ünnepek, a keresztény ünnepek, a mindenféle kínai ünnepek itt mind jeleskednek szépen sorjában. Egyrészt mindenki ünnepli a sajátját, na meg hát, ha már úgyis pont olyan sokan ünneplik azt a sok többit is, sokan kedvet kapnak, és beasszimilálódnak ideiglenesen mindenfélékbe, főleg, ha buli meg leértékelés meg éljenzés meg akció meg örömködés meg költekezhetőség is jár mellé. Akkor pláne.

Kuala Lumpur öle amúgy olyan szinten leírhatatlanul felszínes rongyrázó a végsőkig fogyasztói társadalmat rejt, hogy jobban már nem is lehetne az. De tényleg addig mennek el amúgy, hogy tényleg az az érzésem, hogy innen már nincs tovább, ez a max. A karcolók meg a pucc meg a flanc meg a Gucci meg a Chanel meg a Prada meg a többi haver, akik nélkül nem élet az élet, azok mind mindenhol ott vannak. De nem ám van nekik egy komplexum vagy egy utca vagy valami, hogy oda járhatnak azok, akik érzik, hogy ettől fontosabbak, nem ám csak úgy ennyivel intézik el. Kettőt nem kell fordulni, biztos, hogy van egy valahol szemtávolságban. Plaza szinte minden nap nyílik egy. Ilyen szuperpucc kondó, mint a mienk pedig mondjuk minden másnap. Minden tele van építkezéssel, fúrással, faragással. Aztán csak úgy pikkpakk felhúzzák őket jó nagy vonzó külsővel meg flanccal, úgy kábé 10 éve alatt leamortizálják, majd hagyják sorsára, úgyis csak egy-egy évre lakják őket jobban kereső nyugatról idáig fújt dolgozók. Közben meg úgyis megnyílt már egy rakás másik, minek odafigyelni az előzőre, ha van már szebb meg jobb meg még fullosabb.

Ez nem volt valami pozitív, mi? Csak most kicsit fel lettem zaklatva, és ez pont kikívánkozott. Mindjárt írom a zaklatás okát, csak még annyit, hogy amúgy meg tényleg jól vagyunk itt meg minden erre a félévre. Az a fél év pont szuper, mert amúgy csodálatosan gyönyörű trópusi szépségei vannak fellelhető közelségben, a környező filléres repülőutakkal megközelíthetőségben levő környező csodavilágokról nem is beszélve. Nagy vágyaink közt szerepel Szingapúr, Vietnám, Laosz, Kambodzsa, Indonézia......... meg ameddig csak visz a szél. Tegnap este a kollégákkal sörözés közben pedig egy egész kis társaság szerveződött Burma felé utazási vággyal. Na az lenne még csak a durva. Az tényleg nem olyan turistalepte reklámország. Imádnánk. Úgyhogy az a fonal is beindul.

Na szóval, muszáj volt gyorsan nagyon pozitívkodnom, mert ez itt most nekünk a sok szépség között pont a kellős közepén mindennek pont csodaklassz. Tökjó munkánk van, élvezzük is, jól is keresünk vele, megkeressük ezekre az utazásokra valót, amit most sehol máshol nem tudnánk ennyi idő alatt. És, ha mégis felgyülemlene valami nem odaillő, beszállunk a liftbe, megnyomjuk a 20-ast, elmerülünk két pálma között a medencében, majd felnézünk, belehunyorítunk a napba, mély levegő, és azt mondjuk, na jóóó.

:)

Megint mennem kell, de folytatása mindig következik ...

A mennybejutás ára

Nahát, olyan ukmukfukk telnek itt a napok, hogy csak úgy hűha. Mindig van egy rakás megosztásra váró gondolat a fejemben, aztán az itt mind megosztásra váró marad... Csak úgy tesszük-vesszük itt magunkat nap mint nap, és nem nagyon ülünk le huzamosabb ideig gép elé. Na de pedig tudom én, hogy nem is kéne olyan sokat mindig, csak legalább... Na, tudom én persze, aztán mégse. Utól kell érnem magam itt is.

Hol is hagytam abba múltkor, nem is nagyon tudom már. De a lényeg a lényeg, hogy nagyon kis szépen kialakult a kis mindennapi rutinunk mostmár. Reggel kelés, hangulathoz illő zenekeresés, bezöldteázás, beműzlizés, sziluettépítés, majd irány két sarokkal odébb a taxisunk mögé behuppanás.

Taxival járnak a csajok ugyanis munkába, elnééézést. :)Merthogy a helyzet itt úgy néz ki, hogy a benzin valami irgalmatlanul olcsó, sokadrésze az otthoni áraknak, ami ugyan nem nehéz. Épp ezért, ha rendesen taxi órával megy az ember, és nem is egyedül teszi mindezt, olcsóbbra jön ki, mint a tömegközlekedés, ami pedig a reggeli csúcsidőben nem valami lélekmelengető, mint inkább idegeketpróbáratevő itt.

Ez mind szép és jó lenne, csakhogy ezt mindenki tudja, nem marad a mi kis titkunk, így a taxisofőrbácsik rendesen nem hajlandóak bekapcsolni az órát, csak fix öszeggel indulnak be, ami nyilván sokszorosa az órás megoldásnak. Csakhogy neki is érdemes legyen reggel felkelni. De nem viccelek, rendesen ment a taxis vadászás rendszeresen, aki végül egyáltalán hajlandó elvinni az embert A-ból B-be. Nincs nagyon messze neki, nem nagyon bonyolult odajutni, és az összeg is elfogadható neki... Nem viccelnek. Azért van itt munkamorál a javából. A malájok mint kiderült, tényleg ilyenek amúgy.

De nem tudnám megmondani, hogy akkor ki kivel van, ki honnan jött, ki mennyire maláj vagy sem. Ezt biztos a főváros is teszi, de itt tényleg annyiféle arcot észlelni, hogy csak na. Az, hogy sajnálatos módon az ázsiaiakat nem nagyon tudjuk behatárolni, pont vajon azokat az arcvonásokat melyik ázsiai irányból fújta ide a szél, az egy dolog. Ők vannak amúgy nagyon sokan. Aztán vannak bőven európaiak, velük már jobban boldogulunk, bár sosem tudni, ki jött csak átutazni, télből trópusokra nyaralni, puccos nemzetközi cégtől öltönyösködni, vagy huzamosabb időre ittragadni. Van itt minden.
Na meg hát, hogyisperszenem végül, de nem utolsósorban az a 22 arab ország is jelesen képviselteti magát. Muszlim ország lévén, rendesen kényelmesen hátradőlhetnek még a legvallásosabb muszlimok is, itt nekik minden adott.

Mi csak őket tanítjuk, így nagyon izgis napi szinten tapogatózni, közelebb kerülni, nagyobb rálátást nyerni az egész kultúrájukra, vallásukra, nagyon élvezem.
Ehhez mindjárt szorosan kapcsolódik, hogy hova is visz reggel bennünket Ahmadunk, a taxis, akit a szerencse szele fújt felénk. Minden reggel vár ránk, egy tök reális, fix összegért. Na de hova visz?? Hát egy olyan emeletes, sokszobás nagyházba, amit a szaúd-arábiai kormány tart fenn. Na de, hogy mire? Hát arra, hogy Eni meg egy angol nőci, Lisa meg Csilla szaúd-arábiai sokgyerekes négyfalközül reggelente kiszabaduló nőciket okítson az angol nyelv szépségeire. Tiszta izgis, nem is hiszem el, hogy milyen kultúrkavalkádban van részünk nap mint nap amúgy. Nekem ez Paradicsom. Imádom. A világ olyan sokszínűségébe ad bepillantást, amit megélni sokkal intenzívebben lehet, mint azt megírva visszaadni.

Ezért is csendesedek amúgy írásban mostanában, Enikőkével be nem áll a szánk, annyi minden ér bennünket, de azt papírra vetni, nem olyan ám. Jó, tudom, hogy ez így van rendjén, legalább próbáljam meg, mert tényleg annyira szeretnék ebből átadni dolgokat. Ezt semmiképp sem akarom mind csak magamnak megőrizni, az igét bizony hírdetni szeretném.

Na szóval hááát... Az iszlám "bibliája" ugye a Korán, ami négy lehetséges követendő utat ad írásba, a maga szabályaival, kitaposott útjaival a mennybe jutás felé. Mert hitük szerint, a halál után mindenki úgymond levizsgázik, mérlegre helyezik élete minden cselekedetét, és ekkor derül ki, hogy menny vagy pokol az érdeme. Ezért is jó biztosíték nekik a Korán, mert az abban leírtakat követve, annak szabályait meg nem szegve élve a mennyben helyfoglalást kapnak.

A legmuszlimabb, legszélsőségesebb útvonalat követő ország az Szaúd-Arábia. Angliában emlékszem, hogy láttam olyan teljesen lefeketített nőket babakocsikat tologatva, magukból annál inkább kivetkőzött férjükkel az oldalukon. Csak rácsodálkozó tekintettel figyeltem őket, hogy vajon miért, milyen élet lehet a lepelből előbukkanó tekintet mögött. Majd még azt hiszem Frei Tamás csinált egy-két igen érdekes műsort ezeknek a nőknek az életéről, amiket tátott szemmel néztünk végig. Azt gondolná ilyenkor az ember, hogy biztos jó nagy hatásvadász a pasi, fele sem lehet ennyire ilyen.

Erre besétálunk reggelente ebbe a nagy besőtétített házba, és ott várnak ránk ezek a nők a fejüket és arcukat fedő lepeltől megszabadulva, felszabadulva benemáll a szájuk trécselve. Van nekik jó nagy nappali kettő is meg konyha meg maguk a termek, ahol az órákat tartjuk. A férjeik itt tanulnak egyetemeken, ők meg a sok gyerekkel otthon ugye addig bezárva lennének, ezért a szaúdi kormány fedezi nekik az angolozást minden velejárójával együtt. Hozzák-viszik őket, bébifelügyelőket fizetnek, akik az órák közben a kicsiket szórakoztatják, na meg persze busásan az órákat is megfizetik. És nagyon jófejek. Kicsit azért izgultam, hogy milyenek lesznek, eléggé nyitottak és rugalmasak-e. Hát ők aztán azok, a javából. Ebben az épületben aztán tényleg elengedik magukat. Csinosítják magukat, smink meg hajbelövés meg ékszerezés meg minden meg nevetés vihogás viccelődés okosodás szünetekben eszmecserélés, ez nekik az igazi kikapcsolódás. Majd az órák végeztével lepel fel, elöl megkötés, alul átkötés, mindent befedés, még a szemüket sem látni, úgy elbújás a világtól, az épületből csak úgy kilépés. Elköszönni már legtöbbször nem tudok személy szerint, mert nem tudni, hogy az előbb az emeleten olyan jóízűeket kacagó csillogó kisminkelt szempár és pirospozsgás arcpír melyik lepel alatt rejlik...

Annyira folytatnám még tovább, de muszáj mennem. Most rendesen a nyelvsuliba, a többi órára oda járunk, csak a nőknek van ez az elszeparált megoldás.

Jövök majd, mondom tovább.

A teve sok neve

Muszáj ezzel kezdenem. Tegnap ugye már a harmadik napot koptattam a szép új munkahelyemen izgatottan. Apránként sikerült mindenkivel összekezetfogva bemutatkozni. A nemzetiségek tekintetében mint kiderült, tényleg ez az egyetlen nyelviskola Kuala Lumpurban, aki megteheti, hogy szinte csak angol anyanyelvűeket foglalkoztasson. Hárman is vannak Skóciából, van egy amerikai pasi és van egy angol nő, a tulaj pedig egy asszem 12 éve idevándorolt új-zélandi nőci. A szinte csakban jön két maláj helyi nő, akik közül az egyik Angliában végzett, így igen szép akcentust sikerült neki is összekovácsolni. És persze jövünk mi, a magyar misszió. :)

Na de. Gondoltuk mi, hogy akkor itt a pont. Erre, jön Gordon, egy olyan jó 50-es pasas Skóciából, aki, mikor kiderült, hogy egészen Magyarországról idáig fújt a szél bennünket, szinte akcentus nélkül kezd el MAGYARul (!!!!) beszélni... Nem mondom, hogy nem kaptam sokkot, mert de, le is kellett ülnöm. De komolyan. Annyira szürreális élmény volt itt a világ másik végén valahol egy nagy irodaházban egy makulátlanul brit fejű fickót, akivel az előbb még anyanyelvű angolul trécseltem, tökéletesen magyarul beszélni. Durva.

Adja magát a kérdés, hogy hm???

Gordon diplomata volt sok-sok éven át. És mit ad isten, Magyarhonunk is az útjába akadt a missziói során. Asszem 4 évet élt nálunk, de hogy ilyen remekül magáévá tegye a magyart, le a kalappal. Nyelvtanárként pláne nagyon izgi amúgy iyen helyzetekbe keveredni. Szóval fogadom őket szeretettel. Ja, és közben korai nyugdíjba vonult a feleségével együtt, és most épp miértnepersze Malájziában telepedtek le kicsit. Szabadidejükben tanítanak csak úgy szórakozásból gyakorlatilag, tökjól csinálják. Nyitottak, vidámak, kiegyensúlyozottak, világjártak. Mondanom sem kell, hogy szimpatikus lelkiállapot ez a szívemnek.

Visszaszökkenve arra a pontra, hogy miért is ez az egyetlen nyelviskola a városban, aki jobban megteheti, hogy megfizessen embereket...

Az előző nyelviskola, ahol elkezdtem dolgozni ukmukfukk, egy olyan rendes egész országot behálózó szervezet, valami 30valamennyi iskolával. Anyanyelvűvel még véletlenül sem hozott össze ott a sors. Bekerülni mégsem olyan pikkpakk ment amúgy. Háromfordulós sokórás izzasztás zajlott. A nemzetiségi felhozatal az elég színes volt, de azért érezni lehetett a főbb profilokat. Koreaiak, irániak és malájok főleg. Csilla persze mindjárt belecsapott egy 14 fős 12 év alatti tiszta dél-koreai csemetékből álló kezdő angol csoportba. Jófejek amúgy, csak eléggé szélsőségesek. Sokszor túl komolyan veszik magukat, sokszor meg fejenállnak. De kis szerethetőek voltak. A fizu persze a nagyüzemiségből és megfizethetőségből kifolyólag igen középkategóriás volt. És ugye közben jött ez a jobb ajánlat, ami szinte dupla órabért fizet, és elég volna csak fél évre idekötni magunkat. Azért fél év elég ám itt szerintünk. Már úgy Kuala Lumpurban. Vagy ki tudja.

Na szóval, most itt vagyunk egy ilyen kacifántos nevű CRWMC nyelviskolában... Hamar kiderült, hogy miért is megy jobban itt a szekér. Hát azért, mert itt csak és kizárólag arabok tanulnak. De úgy kábé mind a 22 országból szétosztódva, ahol az arab nyelvet beszélik. Az új-zélandi nőci ugyanis hozzáment egy Szomáliában született, de Kanadában felnőtt muszlim pasashoz, és közben már ő is felvette ezt a vallást. A férjének amúgy annyira nem mehet rosszul, van valami 6 bankja meg egy informatikai cége. Gyerekük pedig nincs. Kicsit azért is gondoltuk, hogy meg akarták nyitni ezt a nyelviskolát a feleségének, hogy lefoglalja magát. Szóval biztos, amikor elindult, valahogy az ismerősökből boronáltak össze néhány diákot. Mondta, hogy valami 7 diákjuk volt egy évvel ezelőtt. Most meg már 140 fölött vannak. De nem nagyon sikerült eddig nemzetközisedniük úgy, ahogy tervezték, mert gyakorlatilag szájról-szájra jár a nyelviskola, és amíg csak ezekbe az országokba viszik tovább a jó hírt, ez így is marad még.

Szóval nagy olajsejkek otthonról kiszabadult továbbtanulni készülő vagy épp egyetemre járó csemetéiket okosítjuk. De nem is kell ám olajsejknek lenni apukának meg anyukának, mert ezek az arab kormányok nagyon durván támogatják a továbbtanulni vágyókat. Fizetik nekik az egyetemet, nyelviskolát, plusz ezen felül olyan zsebpénzt kapnak, hogy mi egész hónapban egy jól fizető munkahelyen, ha megkeresünk majd annyit. Feleségek is vannak ám. Azért nem azt mondom, hogy csak úgy nők, mert itt szinte mindenki mindenkinek a férje meg a felesége. Nem egy szingli társadalom, na.

A nők egy másik történet. Ők ugye mind muszlimok. Ez csak egy dolog. De Szaudi-Arábiában élnek azok a nők, akik teljesen feketével fedetten járnak-kelnek. És vannak nálunk is többen. Nekik úgy van, hogy más férfi nem láthatja őket, így, ha csak úgy valahol vannak, mindig 100%-ig be vannak fedve, még a szemüket sem látni, az is egy extra fátyollal be van borítva. Így, ha vegyes csoportban vannak, így is maradnak egész órán. Tegnap volt egy helyettesítésem reggel, amikor az egyik lány így maradt óra közben is, mert volt egy pasi a csoportban. Kicsit az volt az érzésem, hogy őt jobban zavarta, hogy én mit gondolhatok, mint engem úgy egyáltalán ez a helyzet.

Már itt vagyunk egy hónapja, azért sikerült egy kis betekintést nyerni a muszlim kultúrába is. Malájziát tényleg alapvetően muszlim országnak tekintik. Így nyitott érzékszervekkel jártunkban keltünkben szív magába valami kis elképzelést erről a vallásról az ember. Nem mondom, hogy kiselőadást tudnék tartani róla, mert még csak igen kezdetlegesek az infóink, de látunk, hallunk, gondolkozunk.

Szóval egy nyelvi csoportban egyáltalán nem lep már meg egy ilyen teljesen fedett nő, akinek a száját nem látom, de, ha akarom, úgyis hallom. A szem pedig a lélek tükre, mint mondják. Azt hiszem, ennek az értelmezését már rég vettem ennyire komolyan. Egy tanítványból, akinek örültem, hogy a szemét láttam, ennyiből kell leszűrnöm minden nonverbális kommunikációját. Nem nevezném kultúrsokknak az élményt, inkább kultúrális és vallásos befogadó készenlétnek. Mindig is nehezen viseltem a "tolerancia" szót, nekem nem elég nyitott, nem elég befogadó. Ha csak úgy tolerálok valakit, az az én értelmezésem szerint annyi, hogy elviselem a másikat egy általam nem elfogadható értékrendszerrel együtt is. Én nem tolerálni szeretnék, hanem értelmezni, megérteni és tisztelni embereket úgy, ahogy vannak. Az persze nem jelenti azt, hogy akkor mindig mindenkit feltétel nélkül el kell fogadni. Csak mindig mindenkinek szeretném megadni az esélyt, hogy megláthassam milyen. Látni persze nem csak szemmel. Lélekkel.

Annyira mások vagyunk. De mindenki ám. És annyira egyformák is. Legalább annyira. Mindenkinek megvan a saját hite, értékrendszere, vélemyénye, álmai, félelmei.
De mind emberek vagyunk. Máshogy szocializálódunk, más környezetben növünk fel, más ingerek érnek bennünket.

Arra is rájöttem, hogy ez a sokaknak nehezen értelmezhető és elfogadható nagy vallásos kavalkád is csak azért lehet főleg, mert idegen. Semmi több. Amit nem értünk, nem ismerünk, sokszor félelmet kelt. Szerintem azért is tudnak olyan szűklátókörűek lenni emberek, mert kialakítják a maguk kis saját világát, amiből se ki, se be semmilyen új még nem tapasztalt ingernek. Még felborítaná a jó kis megszokott rendet. Jobb félni, mint megijedni, szokták mondani. Hát szerintem meg ne féljünk, inkább ijedjünk meg néha. Az is csak az elején újdonság. Csak egy szokatlan inger. Kövessünk el hibákat. A hiba pedig ne legyen már olyan nagyon negatív kicsengésű valami. Hát azt pont azért találták ki, hogy el lehessen követni. Miből tanulnánk? Hogyan ismernénk meg magunkat, a környezetünket és az egész világot jobban? ... Mindig mindent úgy tenni, ahogy előttünk mindenki más is tette, mindig a járt utat választani nem a tanulás útja, az csak kopírozás és biztosra menés.

De félreértés ne essék. Ha valaki így találja meg a lelki békéjét, és tényleg kiegyensúlyozottan békében tud élni, akkor minden teljesen mindegy. Itt nem a kötelező kalandvágyról beszélek, egyáltalán nem, ebben is mindenkinek mások az igényei. Csak a megalkuvásról és a konstans hiányérzetről. Na az nem jó, azt úgy nem szabadna. De persze emiatt sem ítélkeznék senki felett, csak megvannak erről is a gondolataim.

Na már megint jól elszaladt az idő, már a zuhany alatt kéne állnom.

Csak még egy gondolat.

A tegnap esti "Társalgó klub" elnevezésű órámon pont a fentiekről is folyt az eszmecsere meg az elgondolkodtatás, mire a derült égből épp egy gondolatmenet közepette megszólal a líbiai pasas, és azt mondja, ez olyan mint a teve... Hm??

Hát a tevének náluk van vagy 6 különböző neve. Minden életkorban meg ha egyedül van meg ha falkában... máshogy hívják. Én meg mondom Nepálban meg a rizzsel megy ez. Mikor nő meg mielőtt learatják meg aratás után meg főzés előtt meg alulfőzve meg túlfőzve meg még mitistudomén. Minek nevezgetnék szanaszéjjel a tevét, mikor sose láttak meg esélyes, hogy nem is fognak. Rizst meg naponta többször esznek, na azért.

Kinek mi. Kinek hogy. Nincs jobb meg szebb meg normálisabb út. Mindenkinek van sajátja. Ez az izgis.

Selamat tahun baru 2009!

Jajajajajjj. Valami titokzatos rejtélyes okokból kifolyólag nem akart beengedni engem ide a rendszer egészen tegnap estig. Mióta beköltöztünk ide, azóta szórakozott velem a kis alattomos. Majd egy számára szimpatkus jelszócserével meggondolta magát, bebocsátást nyertem... nna, itt vagyok ám. Csak közben ugye sikerült jól áthidalni mindenféle ünnepnapot itt szótlanul... hátszóvalakkor... kívánok mindenkinek örömökben, mosolyokban, lelki békében, erőben, egészségben és pozitív ingerekben gazdag 2009-et! Ha nem jön magától, ne riadjunk meg attól, hogy mi menjünk a hegyhez... ;)

Na de még hol is vagyunk mi most itt kérem... a központtól gyalogtávra olyan kis szuperzsír kéglit sikerült leakasztanunk, hogy rajzolni nem tudnánk szebbet. Az úúúgy volt... hogy ugye laktunk ott a nem túl jó illatú, sőt inkább büdös, mint nem szállónkban az amúgy nagyon barátian olcsó kínai negyedben. A szálló maga amúgy teljesen rendben volt, persze a mi nepáli mércénkkel és jókedélyű rugalmasságunkkal mérve... na de a gond az az utcán kezdődött... nagyüzemű filléres utcán főzéses frissen főtt tömény lábszagú tápanyagbevitel folyik ám a kínai negyedben, hogy nem mondom, hogy oda fogunk menni nyaralni. Na de, ezen is túl vagyunk, és nem mondom, hogy szenvedtünk volna, mert egy percig sem, tényleg nem. Csak rajtunk múlt az egész. Ha nevetünk az egészen, és tudjuk, hogy úton vagyunk, akkor élvezhető is az utazás Aból Bbe. Onnantól, hogy negatívan álltunk volna bármilyen általános értelemben vett nem egészen kényelmes körülményeinkhez, elindulhatott volna a lavina, magával rántva még a gyerekkori frusztrációkat is...

Szóval egyik kínai negyed és belváros közötti sétánk közben megpillantottam messziről egy nagyon szimpatikus lilás tüdőszínű ( :S.. ) kondoizé komplexumot, mire gondoltuk, miért ne nézzünk be, van-e kiadó valami és persze mennyiért. Az illetékes persze már nem volt elérhető, de mit ad isten, pont ott lődőrgött egy lakástulaj pont egy nekünk való "studio"-val. Jól meg is néztük magunknak... de nem kellett még csak össze sem néznünk Enikővel, tudtuk mi azt, hogy home sweet home meg minden, szerelem volt első látásra. Nehezen hittük el, hogy ez most akkor tényleg ennyi, hogy az első kondó, amit véletlenül kiszúrtunk és irányába elindultunk, mint akiket vezetnek, az pont tényleg a mienk lenne... Úgyhogy még futottunk egy-két fölöslegesnek kiderült kört azzal, hogy hírdetéseket sasoltunk, embereket csörgettünk, lakásokat méregettünk... na de, ez volt a mienk, kész, ide bizony be kellett költöznünk.

Hát itt vagyunk... tetőn pálmafákkal körbeölelt úszómedence, mellette konditerem, szauna meg mindenféle ilyen-olyan kihasználatlan szoba, meg már készül egy kávézó meg van bolt is a földszint felé. És tényleg ez itt rendesen luxuskodós. A lakás az mondanom sem kell, hogy pont a mi ízlésünk szerint beIKEA-zva mindenféle apró részletekig, de komolyan, a tulaj nőci úgy csinálta, mintha magának csinosítgatta volna. Ettől még kap a lakás egy olyan fokozott bájt, amitől úgy tényleg otthonosan jólesik az ittlét.

Ez volt ugye a lakáspara. Ami csak nekünk, csak most, épp Szentestére oldódott meg. Mindeközben több szálon futottak az izgalmak munkaügyben. Felvételi fordulók, telefonos interjúk, levelezgetések, személyes megjelenések. Meglett amúgy mindennek a gyümölcse. Olyannyira, hogy ma már a második munkanapomra igyekszem a második munkahelyemre. És most tényleg mennem kell már, muszáj készülnöm, idő van.

De tovább is van, mondom még...

Szép napot!

Be nekünk a pálmafa alá

Én tudom ám, hogy már jó ideje csendben vagyok itt blog-ügyileg, de kicsit nagyon koncentráltunk a mindennapokra és a hogyantovábbokra, így inkább vártam, hogy mi történik...

Na most aztán megkaptuk.

Amikor úgy kábé 5 hónapja nagyokat nevetve jól összekattantunk Enikőkével, és kitaláltuk, hogy akkor mi most jól vegyük nyakunkba a nagyvilágot, hogy megéljük amik a testünkből és a lelkünkből kikívánkoztak, még nem is mertünk ábrándokat kergetni, csak hagytuk magunkat sodorni.

Hát sodródtunk rendesen. Csak nyitottan és rugalmasan. Ahogy szoktam mondani. De azt is szeretem abban, ahogy mi általában sodródunk, hogy nemcsak úgy hagyjuk ám magunkat, hogy vigyen az ár amerre akar, hanem inkább tágra nyílt szemekkel résen vagyunk. De persze, ha jön a "jelünk", nem ám csak úgy észrevesszük, hanem jól kiértékeljük, kifilozofáljuk, és persze jó mélyen meg is éljük azt. Mert persze bármi is legyen az, annak úgy kell lennie. Mindig ott vagyunk, ahol lennünk kell. Ez mára már hivatalos.

Az egész Nepálunk úgy, ahogy van, egy kis ékszer marad nekünk. Nagyon büszkék vagyunk rá. Semmi előre foglalások és szervezgetések-tervezgetések nélkül olyan kis tutikomplett bő 2 hónapunk lett ott, hogy csak na. Tényleg bejártunk és megéltünk mindent, amit az a 2 hónap engedett. Gyakran eszembe jut még, hogy végül a túra az, amiről egyáltalán nem is írtam rendesen. Ámbár tényleg remek kis fotókollekció sikeredett, meg a képek magukért beszélnek meg minden, de azért azokat a vértizzasztó lépcsőzéseket, utunkat követő sokezerméterescsúcsos csak természetfilmekben látott kilátásokat és fagyoskodva átremegő éjszakákat semmi nem adja vissza. Ez talán még mindig feldolgozásra vár. Életem eddigi tényleg legnagyobb fizikai kihívása volt. És ezzel együtt a legizgalmasabb testi-lelki tusa, amit valaha vívtam. Azért is olyan izgalmas, mert saját maga vívja az ember, és még csak nem is másnak, hanem csak magának. És mindezt olyan lélegzetelállító természetközeliségben, hogy csak győzzük eldönteni, hogy a látványtól vagy az egyre csökkenő oxigéntől nem kapunk levegőt. :) Megcsinálni, csúcsra- majd visszaérni pedig nem egy tárgyi emlék az albumban, hanem egy ékszer a lelkünkben.

A pici pöttömök nagy mosolyait pedig legalább annyira helyezzük az ékszerdobozunkba. Azok az önkéntes hetek a falusi suliban nemcsak a gyerekek miatt, hanem azzal a tiszta szívvel bennünket befogadó nepáli család és a kolléganők miatt is egy végtelen történet marad nekünk. Akkortájban sem írtam annyit, amennyit a fejemben már rég pötyögtem. Ha meg pötyögtem, akkor meg internet nem volt, hogy meg is osszam, hát maradt mind bennem. :) Azért azt a sebbel-lobbal szervezett búcsúünnepélyt is megemlegetjük, amikor a csöppek pont annyi virágot halmoztak a nyakunba, amiből már a debreceni virágkarnevál is ki tudna hozni egy emberes kis babakocsit. Majd a kolléganők sem adták alább annál, hogy rendesen missziónak tekintették, hogy akkor kihez mikor megyünk búcsúvacsira, kinél mit ettünk, mit eszünk hogy mennyit mivel, mit nem próbáltunk még, dehogyis elég az szedjél csak még. Nem szedsz, majd szedek én neked, nem tudod te, hogy mennyi az elég. :) Na ez ment az utolsó héten. Sosem felejtem el Enikő arcát, amikor úgy somfordán összenéztünk a családtagok ránkmeredő kereszttüzében a négytagú családnak (azok voltunk mi ketten..) megrakott asztalnál, hogy mi ezt úgy szeretnénk élvezni, mert hát milyen mannák ezek itt, de egész egyszerűen nem megy, fizikai képtelenség, nincs hova tenni, nem fér be. Na akkor meg biztos nem ízlik - gondolták és mondták, mit szólnak a kolléganők, hogy ott keveset ettünk, dráma. Muszáj volt enni. Hát ettünk. :)

És amikor már jól elbúcsúztattuk Nepált az ország déli féltekén Buddha születési helye körül (Lumbini) a harmóniát keresve-érezve, majd az elefántunkat is jól meglovagoltuk a dzsungelben (Chitwan) orrszarvúk után captatva majd nemtalálva, még mindig nem akart bennünket elengedni Nepál. Jött ugye a bangkoki krízis, ami sokkal nagyobbnak bizonyult, mint gondolni lehetett. Nekünk meg ugye jegyünk volt. Hát ez úgy tűnt, nem nagyon érdekelte azt az alig párezer tüntetni letelepedettet. Így hát muszáj volt nekünk is letelepedtetni magunkat még mindig Nepálban. Feltaláltuk magunkat. Abból is kihoztuk a maximumot. Találtunk magunknak egy még nem kiaknázott kathmandui környéket, ahol egész kellemes és kifejezetten olcsó volt nekünk 10 kényszernapig. De azért csak leszálltunk Bangkokban némi fáziskéséssel, de törve nem.

Enikő öccsét, Örsöt látogattuk ugye, és nagyon kis pöpec pár napot csaptunk ott, hogy, ha nem is a tervek szerint alakult a szitu, azért élvezzük ki rendesen, ami maradt alapon. Klassz volt tényleg. Olyan tuk tuk-ban száguldós, sokkirályosképre rácsodálkozós, királyi szülinapozós, éjszakai piacozós, thai boxot Thaiföldön nézős, thai masszázst Thaiföldön átélős, Mikuláskor tengerben fürdős kavalkád volt az.

Hogy majd végül megérkezzünk a nagy Malájziába. Ez az ország nagyobb meglepetés volt nekünk, mint eddig bármi. Keveset is tudtunk róla, valahol meg sokat is vártunk tőle. Így izgis volt, hogy na mi lesz így itt csajok.

Tiszta sokk-terápia voltak a bő első napok. Először a ráeszmélés, hogy tessék csak jobban kézbe venni azt a térképet vagy jobban figyelni legközelebb földrajz órán, ez itt totál-metál a trópusok. De nagyon. Ja, és még, hogy a trópusi klíma meg minden, rendes kis dzsungel kellős közepébe varázsolták ide ezt a felhőkarcolós betonrengeteget. Ja, és miért is esik szinte minden nap úgy, mintha dézsából öntenék. Mert mint kiderült, a trópusokon dézsából öntik, mert annak a sok szép zöldnek valamit enni kell. Na miután mindezeket jól feldolgoztuk, jól rácsodálkoztunk élvezettel sokszor, hogy hogy lehet ennyi zöld és csend és béke egy ekkora 2 milliós fővárosban, és már levegőt is kaptunk a 90 %-os páratartalomtól, tudtuk ráhangolni magunkat a valódi missziónkra. Bizony arra, hogy mi akkor itt majd jól el fogjuk tartani magunkat, és megtanítjuk a malájokat angolul, és ők ezt cserébe jól megfizetik nekünk, mert azért felmérve a terepet, hamar kiderül, jut is marad is a csillogásból mindenkinek.

Na de, na de. Az is kiderült a fokozatos ráeszméléseinkből, hogy hohó, a malájok rendesen tudnak angolul, wow. Hogy honnan innen jól, azt kideríteni még várat magára, de dolgozunk az ügyön. Komolyan mondom, nagyon esélyes, hogy az egyetlen olyan ázsiai országba jöttünk el lelkesen angolt tanítani, ahol mindenki remekül jól van angolul.

Mostmár megoszthatom, hogy az elmúlt 2 hétben amennyi önéletrajzot szétküldtem, amennyi ázsiai országba már fejben átrepültem több munka reményében, az felért még egy kis hullámvasutas kiruccanásnak.

Persze anyanyelvűekre mindenütt nagy az irgalmatlan kereslet. Kicsit megingatta azért a lelki békém, amilyen szinten kezelik az anyanyelvűeket. Nem is kell nekik semmilyen végzettéség-képzettség, tapasztalat, ugyan már, minek az, csak menjenek, sőt mindent fizetnek. Esélyes, hogy még a wc-papírt is, amit odajutásig használnak. Csak beszéljenek, és attól majd minden nem anyanyelvű jól kiokoskodja autodidakta, hogy nekik hogy kéne úgy. Na mindegy. Csak tényleg bosszantó. Teljesen mindegy, hogy mennyi tapasztalata van, milyen képzettsége és milyen nyelvtudása az embernek, ha nem olyan az útlevele. Egy csomó környező országban tényleg ez a szitu. Ja, és a kis kedvenc történet, amikor már a közvetítő ügynök ösztönzi az embert, hogy szerezzen be valami hamis iratot, mindegy az, csak muszáj az ezáltal hamis dokumentációhoz....... ördögi kör. :S Izgalmasnak persze az is izgalmas, de azt azért már köszönjük, nem. Vagyunk, akik vagyunk. És tényleg.
Ja, meg közben vízumakadályok is gördültek meg ilyen-olyan kapuk bezáródtak, amiket hiába feszegettünk, így az is nyílvánvalóvá vált, hogy akkor nem másfelé kéne kacsintgatni. De akkor mi van, csak itt kéne maradnunk valamiért, csak vár itt ránk valami? - gondolta a két kissé zavart lelkesen nemfeladó lány. Erre ... mint minden rendesen megírt történetben ... a két leányzó felmegy a világ második legmagasabb ikertornyaival szépen szemben álló naonmagas épületben rejlő nyelviskolába egy új-zélandi idevándorolt hölgyet keresve. Aiyshya anyanyelvűeket keres és fennhangon hirdeti is a honlapján, hogy az ő iskolájában csak ők tanítanak. Na de mostaztánmár irgumburgum lendülettel bevetődtünk semmi hozzáfűzött reményekkel, erre a hölgy leül és csak beszél és számol, és oszt és szoroz, és hogy kéne a lakást és akkor júniusig ugye az úgy jó meg akkor mindkettőtöknek persze meg jönnek még csoportok és nagyon szimpatikusak vagytok meg fhúha... Na erre mit mondjunk. Hát biztos, hogy még jó, hogy tegnap este álmodtunk, mert pont ez volt benne. És akkor a valóságnak könnyebb volt kitalálni, hogy hogy legyen, ha van neki viszonyítási alapja.

Úgyhogy akkor ennek így kellett lennie.

Nem elég teher :) nekünk feldolgozni, hogy akkor mi most frankón tényleg durván egy ilyen helyen fogunk dolgozni, és azt csináljuk, amit élvezünk... még akkor hadd menjek bele a lakásfelállásokba is itt. Hát miről álmodik az ember lánya? Miket lát mindig a csúnya olyan csak a mesében van hollywoodi flmekben? Hogy reggel felébred a jó megjelenésű sokatmegélt, de még sok is vár rá figura, kilép kicsit a gym-be, csobban egyet a medencébe, majd csavar egy narancslevet, ja meg a szaunát elfelejtettem... és akkor zenére felöltözik, elindul a munkába, kinn 30 fok van és különben is mindig süt a nap, és egyfolytában azt szajkózza, hogy szép az élet vagy mi.

Erre ... azt kell tudni, hogy itt Kuala Lumpurban építenek rakásszámra olyan kondóknak nevezett a mi mércénk szerint luxuskomplexumokat még annál is nagyobb rakás zsír kéglikkel, akikben lakók miértnepersze használhatnák az előbb felsorolt test- és lélekmelengető kiegészítőket. És ez itt olyan alap, hogy mi azért belepirultunk rendesen. Otthon, amikor fejenként 40-50 ezer albérleteket perkáltunk az amúgy kellemesen hangulatos, na de azért mégiscsak fedél van a fejünk fölött nyughelyeinkért még nem is sejtettük ... hogy pont az ezekben töltött valamelyik éjszakánkon álmodtunk róla, - de csak módjával, mert erről még az ember fia álmodni sem nagyon mer - , hogy mi ugyanezért az összegért még hol is lógathatnánk a lábainkat, hogy lálálá meg vápsuvápp. Durva. És tényleg annyiba kerül. És a fizetések nekünk magyar földről jötteknek jobb, mint otthon, és a megélhetés meg sokkal kellemesebb. Na akkor most mi legyen? Mi most mindenesetre maradnánk élvezkedni kicsit, hogy aztán megint kitaláljuk, hogyan üljük meg tovább az utunk.

Még muszáj írnom az emberekről is. Nagyon sokan vannak, és nagyon sokfélék. Malájzia ugye alapvetően egy muszlim ország, ahol az iszlám a vezető vallás úgy 55 %-kal. Ezenkívül az indiaiak által a hindu, és a kínaiak is hoztak magukkal mindenféle főleg a buddhizmus különböző változatait, de vannak speckós saját vallásaik is. Mármint a kínaiaknak. De nem ám csak ez a 3 fő ág tarol. Tarol itt minden. A kereszténység is persze. Itt tényleg minden van. És mindezeket annyira különböző, és mégis annyira békésen együttélő emberek gyakorolják, hogy ettől lesz egy ekkora nagyváros egy kis mini bábel. Zűrzavar nélkül. Meg szerintem a növények is teszik. Hát annyi van. Még a nagy soksávos utak mellett is végig burjánzik vagy mitcsinál a növényzet. Azt mondják, a zöld megnyugtat, hát itt van jó sok. Az oxigénellátásnak is jót tesz azért, na.

Meg, hogy itt milyen puccok vannak azért, nem gondoltuk volna. Jó, persze, fejlett fejlett - gondoltuk. Na de ennyire? Aha, igen, még annál is inkább. A felhőkarcolók meg plázák meg divatrengetegek mellett mindig mindenki jó illatú, olyan friss. De még így is, hogy egész nap minden nap 30 felett vannak a fokok. Na de persze, megy ám itt a légkondi mindenütt nonstop. Nem mondtam még, hogy nagyon alap, miértnepersze.

Nepálban naponta kétszer volt több órás áramszünet minden áldott nap. Azt is meg lehetett szokni, gyertyával létezni. A szobáink nem egyszer voltak akkorák, hogy pont meg tudtunk fordulni egymás körül, mielőtt egymásba megbotolva az ágyra esve nagyot nevettünk. És azt is nagyon szerettük. Az is a mi utunkban volt, az is kellett nekünk.

És nemcsak ám, hogy csak úgy legyen, hanem, hogy pont ennyire tudjuk értékelni azt is, ha medencébe csobbanva indul a sokadjára napsütéses reggelünk egy olyan helyre igyekezve dolgozni, ahol jó lenni...

És ez nem ám olyan ne igyunk előre a medve bőrére meg minden, mert közben már több nyelviskolából is megkerestek bennünket, és úgy csináljuk majd, hogy jó legyen.

Na de itt már, most figyelem, fél 3. Megyek aludni. Muszáj még álmodnom. Holnap lakásnézőbe megyünk olyan kondóizébe ámulni és az álmunkat már fejben megélni.

Szerintem amúgy tényleg merjünk nagyokat álmodni, és tudjunk mindig nevetni. Nem mondom, hogy mindig minden álmom valóra vált, de biztosan tudom, hogy amelyek igazán fontosak és előbbre visznek, azok igen.

kész vannak, örülnek