Az igaz ember hamar utoléri magát

Amikor komolyabb változás következik be az ember életében, azt gondolja, hogy ő majd most jól feje tetejére fog állni, maga mögött hagyva mindent, ami nem illik az új képbe.

Hát pedig nem így van. Naív feltételezés.

Azzal, aki mindig az adott helyzethez, környezethez és az őt körülvevő emberekhez idomul, simán előfordulhat az állandó megújulás. Ámbár noha, nincs jogunk ítélkezni, ha ez őt valóban elégedetté teszi. De még, ha nem is, akkor sem. Legyen ez az ő súlya az ő vállán, ha ezt az utat választja.

Olyan szép lenne amúgy, ha mindenki, aki rendszeresen hajlamos ujjal mutogatni, megszólni és előítéletek tömkelegével felruházni embereket látatlanul, inkább ne tenné mindezt. Már csak azért sem, mert nagy átlagban nagyon durván keveset foglalkoznak magukkal és a részletekkel az emberek, nem valami intenzív a söprögetés a saját házuk táján, na.

Amíg a mi fejünkben és a mi testünkben nem teszünk rendet, mást is rendetlennek fogunk látni. Amíg magunkat nem tanuljuk meg szeretni, mást sem fogunk igazán. Érzelmi képtelenség.

Magunk szeretete alatt nem egy jól bevált, arcunkra felvett mosolyt és egy új szerkó felöltése vagy egy jó este által okozott pillanatnyi boldogsághormonok felszabadulását értem. Bár tudom nagyon jól, az is része az egésznek. Egy kis szeletke az mind. Ahogy alszunk, ahogy ébredünk, ahogy étkezünk, ahogy öltözünk, ahogy kommunikálunk, ahogy dolgozunk, ahogy figyelünk, ahogy beszélünk, ahogy szeretünk, ahogy megértünk, ahogy kérdezünk, ahogy válaszolunk, ahogy hallgatunk. Mind és mind és mind része. Egyenként csak részletek. Sem többek, sem kevesebbek.

Aki mindezt önmagához hűen teszi, legyen bárhol is a térképen, akkor is pont úgy teszi.

Az idegen pedig mindenhol idegen marad.

Utunk nagy próbája ez. És egyúttal önmagunk nagy tesztje is. Akarom azt hinni, hogy jó úton haladok. Mert érzem, hogy haladok.

Olyan régóta vágyakoztam a világlátás után, olyan elérhetetlennek és misztikusnak tűnt az egész. Minél inkább éreztem úgy, annál inkább nőtt a vágy is.

Erre tessék, minden szervezés és biztos nélkül egy darab jeggyel mindösszesen el lehet menni világgá. Ha nem mástól vár az ember, ha nem másnak akar bizonyítani, ha nem a másnak megfeleles lebeg az elméje előtt, hanem saját maga, és az a millió sok őt körülvevő csoda. Nyitott szemmel és szívvel.

Hihetetlen, de napi szinten tudok még mindig bekönnyezni az örömtől, hogy hol vagyok, és, hogy vagyok, aki vagyok...ez én vagyok. És én tényleg itt vagyok.

Épp a minap használtam ugye a világfalu kifejezését. Erre, pénteken a délelőtti csoportommal az új leckéhez érve kiáltott felénk a címe, "Világfalu". Nem kellett sokáig magyaráznom. Elég volt körbenéznünk, összesen hatan voltunk a teremben, öt különböző részéről a világnak. Egy kis jóhumorú fekete srác, Abdulaziz az afrikai Szomáliából, mellette egy kétgyerekes családapa, Abdulmunam a közel-keleti Líbiából, a francia huszonéves leányzó, Marie, majd a két igen vidám és igyekvő többgyerekes teljesen lefedett hölgyemény, Nada és Shima Szaúd-Arábiából. No és persze hab a bábeli zűrzavar tetején, az ő magyar tanárnőjük, Csilla. Az vagyok én ugye. :) Öröm volt nézni. Hát, bele is feledkeztem a pillanatba egy-két darabig.

Azt is beszéltük velük, hogy milyen sokszínű és milyen természetes is ez egyszerre. Merthogy, a régi időkhöz képest most aztán fényévekkel egyszerűbb elérhető közelségbe hozni a világ bármely pontját. Ha résen vagyunk, filléres közvetlen járatokkal mindezt. És mindezek után már tényleg csak a mi kíváncsiságunkra és nyitott érzékszerveinkre van szükség a testi-lelki kánaánhoz.

Marie, a francia lány első órája után akartam vele beszélni a szünetben az ügyben, hogy hogy éli meg ezt az európai szemnek elsőre szokatlan felállást a tanteremben. Mire ő: "Nem, nem, semmi gond, persze természetesen nem értek egyet a hölgyek teljes lefedettségével, de nem zavar."

És akkor ott, tágra nyílt szemekkel csapott belém a felismerés, hogy nekem pedig itt már minden mennyire természetes. És nem azért, mert megszokta a szemem, hanem azért, mert a sok elsőkörös kérdőjelet kérdéssé fogalmaztam, és válaszok után kutattam. Sokat utána olvastam, sokukat meghallgattam, és úgy igazán megérteni akartam, nem csak értetlenkedve-bólogatva rájuk hagyva továbbálni.

Olyan csodakellemes érzés elfogadni. Nem megtűrni és tolerálni, hanem úgy igazán-őszintén elfogadni. És épp azt tisztelni a másikban, hogy bárhonnan is jött, bárhová is tart, hű önmagához, hű ahhoz, amiben hisz, viszont elfogad ő is, és különben is ... egészség legyen. :)

Csilla holnap reggeltől egy egész héten át hirdetheti az igét, hogy "Jövő héten utazooook." :D