2009. május 4., hétfő

Csilla sokkot kapott

Na de tényleg. Ez már pozitívan nem normális.

A hétvégi napokat Szingapúrban töltöttük, nevettünk sokat, lazultunk kellemesen, jól megérdemelten. Mondanám, hogy majd mesélek... De már nem merek ígérni. Ide illeszteném be a szégyenlős arcot.

Tegnap délutánra értünk vissza szerény hajlékunkba. Olyan csodavilágon zötyögtünk át fél Malájzián, hogy a fejemet csak úgy feszíti a sok mentális fénykép. Mentális csak, mert a digitális letette a lantot. Na de majd gondoltátvitellel megosztom.

Az volt a durva, hogy mivel előző éjjel nem feküdtünk le, nyilván egyezkednünk kellett a szemhéjunkkal nyitvatartás ügyben. Na de pont azért, mert egyfolytában bealudtunk, amikor mégis felnyílt a szemünk, pont olyan volt, mintha álmodnánk. De komolyan. Ez valami mesébeillő volt. Modernesbe persze. Mert a nyolcsávos autópályán zajlott mindez. Olyan dzsungelvilág veszi körül itt az utakat akkora pálmákkal és annyifélével, meg ahogy átsejlik rajtuk a feljövő meg lemenő meg pont ott időző nap meg a háttérben hegyek völgyek meg bárányfelhők meg kék ég meg a mindent felülmúló képzelet.

Drága Zitték pedig a Paradicsomból kicsit kalandosan kikeveredve már úton is vannak Taman Negara felé. Kuala-ba jöttek volna, ha nem akarta volna pont mindenki azt tenni, így nekik már nem maradt hely. Na de megoldottuk mi ezt a lehető legpozitívabban. Csilla meg ma jól kialudva ébredve mindjárt rohan munkába a dzsungelfelszerelésével, aztán felpattan egy buszra, és semmi nem állíthatja majd meg, hogy jól megölelgesse a nagy kerek 30. alkalmából az ő Zittjét a világ egyik legöregebb esőerdőjének legkellősebb közepén. Így pont félúton találkozunk.

Mindezen események mellett kicsit már az időből is kicsúszva most mégis azon gondolkodám, hogy mivel érdemeltem ki ezt a sok csodát. Muszáj kiderítenem, hogy nehogy abbahagyjam.

Imádom ezt az ingergazdagságot.