Mi mennenk mar tovabb nagyon. Erre Thaifoldon kormanyt dontogetnek, tuntetgetnek, reptereket zarogatnak, napi 3 milliardos karokat okozgatnak. A Nepal Airlines fejetlenkedik. Mi meg muszajbol sodrodunk. Joves-menes, hogyantovabbon toprenges, jegytologatas.
Na de, biztos csak tesztelnek bennunket fentrol, ezert nem toljuk el a biciklit, kitartunk.
Vissza belvaros, eddigi legolcsobb szallas talalas, mosodat toborzas, olcso helyi kajalas, pozitivan gondolkodas.
Kathmandu egy kicsit nagyon kivan, tiszta kaosz meg szmog az egesz. De most valamiert megis itt kell lennunk.
Reggel osszezsufolodtunk a taxiban egy szinten ittragadt szimpatikus izraeli fiatalemberrel, aki ott vette eszre, hogy az osszes bankkartyaja, penze, utlevele, utazasi csekke a repteren maradt. Visszament, sehol semmi. Irany rendorseg, nagykovetseg, meg tovabb ittragadas, pozitiv hullamra varas.
Ezek utan ... fulemfarkam behuzva en azt mondom, egeszseg legyen.
2008. november 28., péntek
2008. november 26., szerda
Mi tervezunk, mi vegzunk
Nem, nem tegnap volt az utolso estenk Nepalban, mint kiderult ma delre. Igen, toroltek a jaratunkat. Penteken repulunk, csak akkor van a legkozelebbi.
Elofordul. Ez is, mint barmi mas is. Mig sokan ott pampogtak, csapkodtak es szitkozodtak, mi lehuppantunk turelmesen torokulesben vorospacsizni es olcso kekszet csamcsogni az arunkra varva. Itt tenyleg nekunk kell megkeresni a turazsakjainkat, es tenyleg kiraknak az utcara azzal a mosolygo uzenettel, hogy, ha fejen allunk sem lesz jarat pentekig, es arra is nekunk kell intezni a foglalast a fovaros masik feleben talalhato irodaban.. :) Es tenyleg mindenki mast mond, es tenyleg fogalmuk nincs, hogy mi van ilyen helyzetekben. Igy erdemes csak a lenyegre koncentralni. Nem lesz ma jarat, vissza az egesz. De mindezt olyan nyugodtan, kiegyensulyozottan, hogy akkor mar mi is, na. :)
Igy hat minek fejen allni. Csak magunktol vonnank el az energiat. Fogtunk egy olcso taxit, elinteztuk a penteki helyunket, vissza a reggel otthagyott meg annal is olcsobb szallonkba pakkokkal, magunkkal, osszemosoly a szobafoglalos fiuval a "csak nekunk, csak most" helyzeten, es akkor azt hiszem, most jar nekunk egy jo dhal bhaht megint csak.
Ez legyen a legnagyobb.
Elofordul. Ez is, mint barmi mas is. Mig sokan ott pampogtak, csapkodtak es szitkozodtak, mi lehuppantunk turelmesen torokulesben vorospacsizni es olcso kekszet csamcsogni az arunkra varva. Itt tenyleg nekunk kell megkeresni a turazsakjainkat, es tenyleg kiraknak az utcara azzal a mosolygo uzenettel, hogy, ha fejen allunk sem lesz jarat pentekig, es arra is nekunk kell intezni a foglalast a fovaros masik feleben talalhato irodaban.. :) Es tenyleg mindenki mast mond, es tenyleg fogalmuk nincs, hogy mi van ilyen helyzetekben. Igy erdemes csak a lenyegre koncentralni. Nem lesz ma jarat, vissza az egesz. De mindezt olyan nyugodtan, kiegyensulyozottan, hogy akkor mar mi is, na. :)
Igy hat minek fejen allni. Csak magunktol vonnank el az energiat. Fogtunk egy olcso taxit, elinteztuk a penteki helyunket, vissza a reggel otthagyott meg annal is olcsobb szallonkba pakkokkal, magunkkal, osszemosoly a szobafoglalos fiuval a "csak nekunk, csak most" helyzeten, es akkor azt hiszem, most jar nekunk egy jo dhal bhaht megint csak.
Ez legyen a legnagyobb.
2008. november 25., kedd
Szinek, izek, arcok, mosolyok
Namaste Nepal. Ma van az utolso estenk itt. Holnap reggel var rank Bangkok. Annyit kaptunk itt az elmult ket honapban, hogy ez a holnapi indulas semmikepp sem a vege valaminek, annal inkabb a kezdete valami masnak. Ma reggel meg elefanthaton bandukoltunk a dszungelben lenn delen, lobogott a hajunk vegig folyoparton felszaguldoztunk helyiesen a fovarosba, most meg mar marad nekunk a pislogas, hogy ez hihetetlen, hogy ennyire jo volt, van, lesz nekunk.Annyi de annyi megosztanivalom van mar, hogy nagyon megteloben fejben a memoriakartyam, csak nagyon nem volt lehetosegem az elmult hetekben kapcsolatfenntartani a videki levegon. De mar dolgozom rajta a laptopon, ide is csak ideer. Ezek a kepek csak toredeknyi pillanatok az elmult hetekbol. En most akkor el is hallgatnek. Meg muszaj elbucsuztatnunk magunkat egy kis `rakshi`-val, ami kolespalinka fele helyi kepzodmeny, es mi meg szeretjuk am, pusztan tradicionalis szempontokbol.
2008. november 15., szombat
Lelkizos kis szosszenet
Csak most vettem eszre, hogy mar tenyleg vagy 11 napja nem tudtam itt jelentkezni. Fel sem tunt. Csak Dulegauda-ban ugyanis olyan az internet, mint az egesz atmoszfera, totalisan le van lassulva. Es inkabb kiul az ember kicsit a folyopartra, mint varjon a rendszerre, hogy megszallja a lendulet. Ora sincs a kezemen miota itt vagyunk. Ha nagyon erdekel, hogy hany ora, hanyadika es milyen nap van, kerdezek. Persze azert meg azt is osztani szorozni kellhet, mert azert itt alapvetoen 2065 Kartik hava van epp...
Annyira izgalmas itt minden nap megelni sajat valtozasaink eszleleseit. Figyelni, megerteni vagy csak ertelmezni, elmelkedni rajta es eszme cserelni rola sokat, vegul hatalmasakat nevetni magunkon es az egesz hihetetlen relativ vilagon. Izgalmas dolog rajonni, hogy mennyire kialakulnak sajat igenyeink, amik nelkul barhol is legyunk, kevesbe kenyelmes a letunk. Majd meg izgalmasabb rajonni, hogy mennyire mindent csak akarni kell, es, hogy az allitolagos kenyelmunk szuksegletei nagyban redukalhatoak, ha hagyjuk, hogy megtortenjen. Aztan csak nevethetunk megint nagyokat magunkon es az aktualis korulmenyeinken, hogy ez az egesz csak egy jatek. Ki mennyire akar reszt venni benne es ki mennyire akarja kihozni belole a maximumot alapon mukodo, barmikor barmennyit dobhatunk. Az pedig nem egy alapbol pozitiv vagy negativ szituacio, hanem egy felmerulo helyzet, amit mi alakithatunk. Barmily hihetetlen, az lesz belole, amive mi formaljuk. Nem aszerint, hogy masok altalaban hogy reagalnak le ilyet es mit szurnek le belole. Ez itt kerem a mienk. Mi vagyunk itt es mi visszuk magunkkal.
Annyira hihetetlenul mindenki mas es annyira kulonbozo szinkavalkadu buborekbol pislog mindenki kifele a nagyvilagra, hogy butasag lenne azt varni, hogy mindent es mindenkit ertsunk. Csak figyeljunk, tagra nyitott szemekkel es lelekkel, hogy nehogy ne vigyuk tovabb a szamunkra ertekeset.
Sok okos joleso dolgot is olvasunk mostanaban. Csak meg egy gondolat, ami eszembe jutott az egyik konyvbol. Annak a csillio-millio elmenynek es ingernek, ami nap mint nap eri az embert, csak korulbelul a 20 %-at visszuk magunkkal maradandoan. Lehet kisakkozni, hogy melyek is lehetnek azok az igazan ertekes pillanatok, es talan meg jobban vigyazni rajuk.
Olyan nagy rakas folosleges negativ gondolatra, bosszankodasra, kezzel foghatosagra kepes az ember pazarolni az energiait, hogy muszaj megtanulni felul emelkedni rajtuk, ha igazan teljes erteku eletet akarunk magunknak. Es mar miert ne azt akarnank. Szerintem mi most elegge tudjuk, hogy mi tortenik velunk, es hova tartunk, es ez nekunk nagyon jo.
Fogadjuk, ami jon, es engedjuk, ami megy.
Annyira izgalmas itt minden nap megelni sajat valtozasaink eszleleseit. Figyelni, megerteni vagy csak ertelmezni, elmelkedni rajta es eszme cserelni rola sokat, vegul hatalmasakat nevetni magunkon es az egesz hihetetlen relativ vilagon. Izgalmas dolog rajonni, hogy mennyire kialakulnak sajat igenyeink, amik nelkul barhol is legyunk, kevesbe kenyelmes a letunk. Majd meg izgalmasabb rajonni, hogy mennyire mindent csak akarni kell, es, hogy az allitolagos kenyelmunk szuksegletei nagyban redukalhatoak, ha hagyjuk, hogy megtortenjen. Aztan csak nevethetunk megint nagyokat magunkon es az aktualis korulmenyeinken, hogy ez az egesz csak egy jatek. Ki mennyire akar reszt venni benne es ki mennyire akarja kihozni belole a maximumot alapon mukodo, barmikor barmennyit dobhatunk. Az pedig nem egy alapbol pozitiv vagy negativ szituacio, hanem egy felmerulo helyzet, amit mi alakithatunk. Barmily hihetetlen, az lesz belole, amive mi formaljuk. Nem aszerint, hogy masok altalaban hogy reagalnak le ilyet es mit szurnek le belole. Ez itt kerem a mienk. Mi vagyunk itt es mi visszuk magunkkal.
Annyira hihetetlenul mindenki mas es annyira kulonbozo szinkavalkadu buborekbol pislog mindenki kifele a nagyvilagra, hogy butasag lenne azt varni, hogy mindent es mindenkit ertsunk. Csak figyeljunk, tagra nyitott szemekkel es lelekkel, hogy nehogy ne vigyuk tovabb a szamunkra ertekeset.
Sok okos joleso dolgot is olvasunk mostanaban. Csak meg egy gondolat, ami eszembe jutott az egyik konyvbol. Annak a csillio-millio elmenynek es ingernek, ami nap mint nap eri az embert, csak korulbelul a 20 %-at visszuk magunkkal maradandoan. Lehet kisakkozni, hogy melyek is lehetnek azok az igazan ertekes pillanatok, es talan meg jobban vigyazni rajuk.
Olyan nagy rakas folosleges negativ gondolatra, bosszankodasra, kezzel foghatosagra kepes az ember pazarolni az energiait, hogy muszaj megtanulni felul emelkedni rajtuk, ha igazan teljes erteku eletet akarunk magunknak. Es mar miert ne azt akarnank. Szerintem mi most elegge tudjuk, hogy mi tortenik velunk, es hova tartunk, es ez nekunk nagyon jo.
Fogadjuk, ami jon, es engedjuk, ami megy.
2008. november 5., szerda
Eni Miss es Csilla Miss - 4. nap
Itt mindig minden máshogy van. Az a vicces, hogy még ahhoz képest is, hogy az ember úgy van vele, hogy bárhogy lehet. Annyi sokat nevetünk magunkon és az értelmezési próbálkozásainkon, a végeredményen meg a legtöbbet. Ez itt kérem egy all inclusive last minute út bele a bábeli zűrzavarba, biztonsági öveket becsatolni.
Maradjunk annyiban, hogy késő huszonévesen és harmincévesen azért egy sajátunktól ennyire különböző kultúrájú család otthonába befészkelni azért magával hoz ezt-azt. J Szívük teljes szeretetével tesznek mindent, így nincs mese, mivel megbántani nem akarunk, taktikáznunk kell. A termosz meg egy-két palack már megtelt sokadjára szétcukrozott teával, az ágy alatt már befigyel egy-két zacskó tele beazonosíthatatlan íztelen, ragadós nepáli házi rágcsálnivalóknak latszo targyakkal, és az is hamar kiderült, hogy pottyantósra járni hasmenéssel sem olyan jó. Na de, a jó öreg széntabletta mar dolgozik az ugyon. A hideg vizes zuhanyzas is jol megy mar, ott vagyunk a szeren. Kulonben is, nagy es okos sokattanult emberek is megmondtak, hogy a melegvizes zuhany kivonja a testunkbol az asvanyi anyagokat. Mi meg azt nem akarhatjuk, de nem am. :)
Mi ugye idejöttünk nem túlenni magunkat meg megtisztulni meg nappal ébredni meg nappal mozogni meg miegymás. Ember tervez, Isten végez, milyen jól tartja a mondás. Arról nem volt szó, hogy gyerek már ugye nincs a háznál, és ők itt az egyik legjobbmódúak, így anyuka fogadott lányának tekintve bennünket azt tűzte ki küldetésének, hogy a következő 3 hétben végigasszisztálja, hogy mekkorára lehet felpumpálni két szegény ártatlan európai lányt. J Komolyan mondom, reggeltől estig a konyhában van. Na de, nem azért ám, hogy jaj, mennyi mindent főzzek, meg sokfélét meg jaj holnap mit, hanem töménytelen mennyiségű daal bhat-ot kétszer egy nap, amit jól kérdezés nélkül utántöltenek minden alkalommal. Amikor tegnap este azt mondtuk, hogy tényleg nem bírunk ma vacsorázni, bocsánatért esedezünk, na dráma lett, hogy mit csinálnak rosszul, mert olyan nincs, hogy ember nem vacsorázik. Rendesen dráma volt nekik. Mi meg itt élvezkedtünk a szobában, hogy szegény szervezetünknek végre van ideje emészteni is.
Na de, új nap virradt, 7kor már kérdezés nélkül kopogott az ikszedik sziruposra cukrozott teánk az ajtón, jéjj. Egész egyszerűen nem volt még lehetőség módosítani, mert nincs kérdés, amire válaszolhatnánk. Fél 10-kor pedig kész volt a kaja, anyuka direkt korábban kezdte, mert jézusom, nem vacsoráztunk ugye, hát már kopoghat a szemünk, anélkül nem mehetünk tanítani.
Kezdésnek, a daal bhat most tök más volt, valami sokkal kevésbé fűszeres csicseriborsós aludt tejes rizses sült krumplis egyveleg, jól esett a gyomrunknak mellőzni a curryt. Folytatásnak, közölték, hogy ma estétől változás lesz a menün vacsoránál. Nem elég, hogy direkt mást főzött anyuka nekünk ma reggelre, nagy valószínűséggel miattunk több évtizedes napi hagyományos daal bhat-jukon is változtatnak, mert a mi gyomrunk ezt így biztos nem bírja, és azt akarják, hogy nekünk jó legyen. Ez itt tényleg hatalmas. És mondtuk, hogy miattunk ne tegyék, de inkább azt mondják, hogy nem miattunk, csak hagyjuk, hogy a kedvünkben járjanak.
A laza reggeli csevej közben egyszer csak bedobja apuka, hogy az iskolaigazgató helyett be kéne ugrani egy hónapra vezetni az iskolát, ugye nem gond… ?!? … :) Miértnepersze. Nyitottak és rugalmasak vagyunk mi. És az a durva, hogy itt egy ilyen ajánlaton már meg sem lepődik az ember. És az ami itt egyik pillanatban rendszertelen átláthatatlan fejetlenségnek tűnik, azt egy nagy mosollyal hamar kedves kis szimpatikus káosznak lehet hívni. Sok-sok évvel ezelőtti otthoni falusi helyzettel lehet ezt összehasonlítani, és akkor hamar érezhető, hogy miért változtatják az órarendet naponta egy tollvonással, miért nem lehet mindig tudni, hogy ki-kivel van, épp van-e óra avagy sem, és, hogy bár minden óra a nepálin kívül angolul zajlik, mégis mért nem találunk egy lelket sem, akivel nem csak non verbálisan lehet kommunikálni… Költői kérdések ezek. Senki ne kérdezze, hogy miért, de tényleg minden egyes tantárgy már 2 éves kortól angolul zajlik, kivéve az egy szem nepáli tárgyukat. Olyan szépen hangzana ez amúgy, milyen nemzetközi multikulti meg minden, de nagyon nem. Tanárokat így is alig találni, és, ha akad is, aki bevállalja ezt a posztot, nem azért teszi, mert megvan a végzettsége, hanem mert ő legalább valameddig eljutott a tanuláslétrán, és nem volt pénze külföldre menni vele. Ez persze gondolnánk, hogy biztos csak a kisebb települések oktatási rendszerére jellemző, de hát itt Kathmandu-n és Pokhara-n kívül nincs is nagyváros. És csak élnek 24 millióan ebben az országban.
Na szoval, ma mar 2 oran keresztul nepali hireket hallgattunk, jol megcukrozott teakat rejtettunk veka ala, ketszer szedtunk a daal bhat-bol, elvallaltuk egy nepali iskola iranyitasat, es meg csak 10 ora volt... Apuka siet be szolni nekunk, hogy hozzuk a fenykepezot, hozzuk a fenykepezot, mert jajajaj, keszulnek valamivel a gyerekek. Mi meg mar bele sem mertunk gondolni, hogy az mi lesz, csak sodrodtunk a reggellel. Lemegyunk hozzajuk, mar nagyban kantaltak a napi imajukat a kis feketeszemu pottomok, mire meglattunk ket szep nagy piros muanyag szeket ott mindenki elott, jajaj, neztunk korul, hogy kik vannak meg pont ketten... Hat csak mi voltunk, nincs mese, csuccs le, miertnepersze nem is voltunk zavarban. :) Es ez meg csak a kezdet volt... Az iskola vezetoje, az igazgato meg egy eleg negativ noci a tanari kar elen beszedet mondott valami felismerhetetlen nyelven a gyerekeknek, hogy milyen szerencses az iskola, hogy mi itt vagyunk, es, hogy mekkora megtiszteltetes meg szeressenek bennunket meg minden... Mi is csak probalkoztunk megerteni abban a hihetetlen szurrealis helyzetben. A gyerekekhez nem nepaliul beszeltek, hanem angolfeleul, de szerintunk azt sem ok, sem a gyerekek nem nagyon ertettek. Majd minden egyes csoppseg odajott hozzank viraggal a kezeben es megkoszontek nekunk a dragak a meg maguk sem tudtak, hogy mit... :) Tiszta kesz egy helyzet volt. Az a sok kis pottom tunderbogar azt sem tudtak hol vannak, csak jottek ott rank pislogva, hogy akkor ok most koszonik. Kesz voltunk, meg vagyunk is.
Hihetetlen kihivas meg elmeny itt amugy a tanitas igy, hogy tenyleg szeretnenk valamit atadni. Az angol ABC-t eleve rosszul tanitottak meg nekik, meg eleve olyan fura az egesz rendszer, amit kitalaltak, hogy akkor az jol bevalt, es akkor az jol mukodik. Nagyon figyelgetjuk meg ertelmezzuk azt, amit csinalnak, de ok annal inkabb minket. Elso nap rendesen mindenki ott allt korulottunk tanitas kozben, es folyamatosan kommunikaltak kozben nepaliul a diakokkal, lehetetlen egy helyzet volt ugy. Masnapra mar lenyugodtak, es csak csendben figyeltek. Rendesen ki lett a tanaroknak adva, hogy akkor most ok figyeljenek es tanuljanak, mert mi most elhoztuk messzirol a nagy okossagok szelencejet, es nehogy ne legyenek ott, amikor kiengedjuk. Majdnem nyomasnak elhetne meg az ember, mignem rajon, hogy ok megint csak pont olyan egyszeru dolgokat varnak, mint amilyen termeszetesek ok maguk is. Mar vagy a harmadik-fele beosztast kaptuk meg 2 nap alatt, mert mint mondtak, mindenki kapjon eselyt, hogy tolunk tanulhasson. Moti apuka meg fokozta azzal, hogy majd foglaljuk irasba, hogy az o iskolajuk hogyan fejlodhetne, teljes tisztelettel tanacsadokent tekintenek rank. O jaj.
Mi meg persze csak orulunk, hogy itt lehetunk, bekonnyezunk a gyerekek reggeli imajanal, majd igyekszunk a tanitasra koncentralni, mikozben majd` megennenk azt a sok kis artatlan tunderbogarat, akik meg azt is megkoszonik, ha felallhatnak, majd megkoszonik, ha leulhetnek Eni Miss-nek es Csilla Miss-nek, ahogy ki lett nekik adva, hogy hivjanak bennunket... :)
Ja, azt meg elfelejtettem megosztani, hogy az egy teljes honapig lime-nak hitt gyumolcs az tulajdonkeppen mandarin, amit mindenki csak narancsnak hiv, ami valojaban nincs is itt, es csak akkor jo, ha zold. ;)
Maradjunk annyiban, hogy késő huszonévesen és harmincévesen azért egy sajátunktól ennyire különböző kultúrájú család otthonába befészkelni azért magával hoz ezt-azt. J Szívük teljes szeretetével tesznek mindent, így nincs mese, mivel megbántani nem akarunk, taktikáznunk kell. A termosz meg egy-két palack már megtelt sokadjára szétcukrozott teával, az ágy alatt már befigyel egy-két zacskó tele beazonosíthatatlan íztelen, ragadós nepáli házi rágcsálnivalóknak latszo targyakkal, és az is hamar kiderült, hogy pottyantósra járni hasmenéssel sem olyan jó. Na de, a jó öreg széntabletta mar dolgozik az ugyon. A hideg vizes zuhanyzas is jol megy mar, ott vagyunk a szeren. Kulonben is, nagy es okos sokattanult emberek is megmondtak, hogy a melegvizes zuhany kivonja a testunkbol az asvanyi anyagokat. Mi meg azt nem akarhatjuk, de nem am. :)
Mi ugye idejöttünk nem túlenni magunkat meg megtisztulni meg nappal ébredni meg nappal mozogni meg miegymás. Ember tervez, Isten végez, milyen jól tartja a mondás. Arról nem volt szó, hogy gyerek már ugye nincs a háznál, és ők itt az egyik legjobbmódúak, így anyuka fogadott lányának tekintve bennünket azt tűzte ki küldetésének, hogy a következő 3 hétben végigasszisztálja, hogy mekkorára lehet felpumpálni két szegény ártatlan európai lányt. J Komolyan mondom, reggeltől estig a konyhában van. Na de, nem azért ám, hogy jaj, mennyi mindent főzzek, meg sokfélét meg jaj holnap mit, hanem töménytelen mennyiségű daal bhat-ot kétszer egy nap, amit jól kérdezés nélkül utántöltenek minden alkalommal. Amikor tegnap este azt mondtuk, hogy tényleg nem bírunk ma vacsorázni, bocsánatért esedezünk, na dráma lett, hogy mit csinálnak rosszul, mert olyan nincs, hogy ember nem vacsorázik. Rendesen dráma volt nekik. Mi meg itt élvezkedtünk a szobában, hogy szegény szervezetünknek végre van ideje emészteni is.
Na de, új nap virradt, 7kor már kérdezés nélkül kopogott az ikszedik sziruposra cukrozott teánk az ajtón, jéjj. Egész egyszerűen nem volt még lehetőség módosítani, mert nincs kérdés, amire válaszolhatnánk. Fél 10-kor pedig kész volt a kaja, anyuka direkt korábban kezdte, mert jézusom, nem vacsoráztunk ugye, hát már kopoghat a szemünk, anélkül nem mehetünk tanítani.
Kezdésnek, a daal bhat most tök más volt, valami sokkal kevésbé fűszeres csicseriborsós aludt tejes rizses sült krumplis egyveleg, jól esett a gyomrunknak mellőzni a curryt. Folytatásnak, közölték, hogy ma estétől változás lesz a menün vacsoránál. Nem elég, hogy direkt mást főzött anyuka nekünk ma reggelre, nagy valószínűséggel miattunk több évtizedes napi hagyományos daal bhat-jukon is változtatnak, mert a mi gyomrunk ezt így biztos nem bírja, és azt akarják, hogy nekünk jó legyen. Ez itt tényleg hatalmas. És mondtuk, hogy miattunk ne tegyék, de inkább azt mondják, hogy nem miattunk, csak hagyjuk, hogy a kedvünkben járjanak.
A laza reggeli csevej közben egyszer csak bedobja apuka, hogy az iskolaigazgató helyett be kéne ugrani egy hónapra vezetni az iskolát, ugye nem gond… ?!? … :) Miértnepersze. Nyitottak és rugalmasak vagyunk mi. És az a durva, hogy itt egy ilyen ajánlaton már meg sem lepődik az ember. És az ami itt egyik pillanatban rendszertelen átláthatatlan fejetlenségnek tűnik, azt egy nagy mosollyal hamar kedves kis szimpatikus káosznak lehet hívni. Sok-sok évvel ezelőtti otthoni falusi helyzettel lehet ezt összehasonlítani, és akkor hamar érezhető, hogy miért változtatják az órarendet naponta egy tollvonással, miért nem lehet mindig tudni, hogy ki-kivel van, épp van-e óra avagy sem, és, hogy bár minden óra a nepálin kívül angolul zajlik, mégis mért nem találunk egy lelket sem, akivel nem csak non verbálisan lehet kommunikálni… Költői kérdések ezek. Senki ne kérdezze, hogy miért, de tényleg minden egyes tantárgy már 2 éves kortól angolul zajlik, kivéve az egy szem nepáli tárgyukat. Olyan szépen hangzana ez amúgy, milyen nemzetközi multikulti meg minden, de nagyon nem. Tanárokat így is alig találni, és, ha akad is, aki bevállalja ezt a posztot, nem azért teszi, mert megvan a végzettsége, hanem mert ő legalább valameddig eljutott a tanuláslétrán, és nem volt pénze külföldre menni vele. Ez persze gondolnánk, hogy biztos csak a kisebb települések oktatási rendszerére jellemző, de hát itt Kathmandu-n és Pokhara-n kívül nincs is nagyváros. És csak élnek 24 millióan ebben az országban.
Na szoval, ma mar 2 oran keresztul nepali hireket hallgattunk, jol megcukrozott teakat rejtettunk veka ala, ketszer szedtunk a daal bhat-bol, elvallaltuk egy nepali iskola iranyitasat, es meg csak 10 ora volt... Apuka siet be szolni nekunk, hogy hozzuk a fenykepezot, hozzuk a fenykepezot, mert jajajaj, keszulnek valamivel a gyerekek. Mi meg mar bele sem mertunk gondolni, hogy az mi lesz, csak sodrodtunk a reggellel. Lemegyunk hozzajuk, mar nagyban kantaltak a napi imajukat a kis feketeszemu pottomok, mire meglattunk ket szep nagy piros muanyag szeket ott mindenki elott, jajaj, neztunk korul, hogy kik vannak meg pont ketten... Hat csak mi voltunk, nincs mese, csuccs le, miertnepersze nem is voltunk zavarban. :) Es ez meg csak a kezdet volt... Az iskola vezetoje, az igazgato meg egy eleg negativ noci a tanari kar elen beszedet mondott valami felismerhetetlen nyelven a gyerekeknek, hogy milyen szerencses az iskola, hogy mi itt vagyunk, es, hogy mekkora megtiszteltetes meg szeressenek bennunket meg minden... Mi is csak probalkoztunk megerteni abban a hihetetlen szurrealis helyzetben. A gyerekekhez nem nepaliul beszeltek, hanem angolfeleul, de szerintunk azt sem ok, sem a gyerekek nem nagyon ertettek. Majd minden egyes csoppseg odajott hozzank viraggal a kezeben es megkoszontek nekunk a dragak a meg maguk sem tudtak, hogy mit... :) Tiszta kesz egy helyzet volt. Az a sok kis pottom tunderbogar azt sem tudtak hol vannak, csak jottek ott rank pislogva, hogy akkor ok most koszonik. Kesz voltunk, meg vagyunk is.
Hihetetlen kihivas meg elmeny itt amugy a tanitas igy, hogy tenyleg szeretnenk valamit atadni. Az angol ABC-t eleve rosszul tanitottak meg nekik, meg eleve olyan fura az egesz rendszer, amit kitalaltak, hogy akkor az jol bevalt, es akkor az jol mukodik. Nagyon figyelgetjuk meg ertelmezzuk azt, amit csinalnak, de ok annal inkabb minket. Elso nap rendesen mindenki ott allt korulottunk tanitas kozben, es folyamatosan kommunikaltak kozben nepaliul a diakokkal, lehetetlen egy helyzet volt ugy. Masnapra mar lenyugodtak, es csak csendben figyeltek. Rendesen ki lett a tanaroknak adva, hogy akkor most ok figyeljenek es tanuljanak, mert mi most elhoztuk messzirol a nagy okossagok szelencejet, es nehogy ne legyenek ott, amikor kiengedjuk. Majdnem nyomasnak elhetne meg az ember, mignem rajon, hogy ok megint csak pont olyan egyszeru dolgokat varnak, mint amilyen termeszetesek ok maguk is. Mar vagy a harmadik-fele beosztast kaptuk meg 2 nap alatt, mert mint mondtak, mindenki kapjon eselyt, hogy tolunk tanulhasson. Moti apuka meg fokozta azzal, hogy majd foglaljuk irasba, hogy az o iskolajuk hogyan fejlodhetne, teljes tisztelettel tanacsadokent tekintenek rank. O jaj.
Mi meg persze csak orulunk, hogy itt lehetunk, bekonnyezunk a gyerekek reggeli imajanal, majd igyekszunk a tanitasra koncentralni, mikozben majd` megennenk azt a sok kis artatlan tunderbogarat, akik meg azt is megkoszonik, ha felallhatnak, majd megkoszonik, ha leulhetnek Eni Miss-nek es Csilla Miss-nek, ahogy ki lett nekik adva, hogy hivjanak bennunket... :)
Ja, azt meg elfelejtettem megosztani, hogy az egy teljes honapig lime-nak hitt gyumolcs az tulajdonkeppen mandarin, amit mindenki csak narancsnak hiv, ami valojaban nincs is itt, es csak akkor jo, ha zold. ;)
Miertnepersze - 2. nap
Nem is tudom hova gondoltam az előbb, amikor kicsit gondolatösszeszedős pozícóba helyezve magam felcsaptam a lábam meg a laptopom az erkélyen, és gondoltam, hogy én akkor most próbálom feldolgozni azt a százezer ingert, ami bombázott ma bennünket az első napunkon itt. Kis naív, tényleg azt hittem?? J Komolyan mondom, nem telt bele 20 másodperc, mire megjelent balomon Samzara kislány, jobbomon Moti apuka, majd mögöttem Mina anyuka, hogy akkor ők most nézik, amit csinálok, jó?? … J)) És tényleg nagyon mosolyognak, és tényleg érezni a leheletüket a nyakunkban ilyenkor. Nem lehet haragudni rájuk, csak akkor gyorsan szólni kell a kormányosnak, hogy akkor kicsit más irányba tekerje azt a kormányt, nem relaxálás, hanem akkor mondjuk fényképnézegetés lesz a program, hamár program lettünk. J
Beszéltük is, hogy nem is lehet csodálkozni rajtuk. Nemcsak azért érdeklődnek ennyire, mert messziről jöttek vagyunk, hanem mert ők tényleg nem is ismerik a magánélet ilyesfajta fogalmát. Nincs rá szükségük, ők alapvetően társasági emberek. Sosem járnak egyedül például, de tényleg soha. Családtagokkal, barátokkal, gyerekekkel, mindig valakivel. Jönnek-mennek, meg-megállnak, beszélgetnek, a házuk előtt lehuppannak, tesznek-vesznek, főznek, esznek, játszanak, élnek. De sosem egyedül. Mi a nagy nyugati frusztrált világból jötteknek, azért nagyon ismerős az „elvonulós, most akkor mindenki hagyjon békén, mert különben nem tisztulunk meg” fogalma. Na ők ennél sokkal okosabbak.
Az „Út a vadonba” című nagy kedvenc film utolsó nagy meghatározó ütős gondolata jutott erről eszembe. „Happiness is only real when shared”. Nyersfordításban annyira egyszerű ez, hogy a boldogság akkor igazán valódi, ha osztoznak benne.
Természetesen legalább akkora szerepe van ebben az egyén saját lelki békéjének is, hisz anélkül nincs harmónia, de annak is tudják ők az útját módját. Az első reggelünk itt ma pontban 6-kor indult, a Magyar Rádió nepáli megfelelőjének határozott igen elhúzódó híreket mondására. Itt minden és mindenki hangos, ha nappal van, és csendes, ha éjjel. Ha jön a nap, hát talpra fel, éledjünk kérem, éledjünk. Üvölt a rádió, apuka nagyban jógázik mint kiderült, bár mi csak inkább olyan süllyedő hajó glugyogásokat meg szuszogásokat hallottunk. Hamar kiderült, jógás légzőgyakorlatok voltak azok, a javából. Aztán egy fürdés a magán fürdőszobában, ruha fel, fekete tea be, indulás. De hova is? Mert szombat van, az egyetlen szabad nap elméletileg, és ennyi mindenek után is csak 7 óra. Hát csak úgy ki az utcára, nagy és okos emberekkel bandázni meg informálódni meg fontos dolgokon gondolkodni. Anyuka is készen áll már. Kőfelmosás, teafőzés, diszkrét szépítkezés, és már a 10 órás daal bhat-ra készülődés, érezni már az illatokat. Mindenki teszi a dolgát, minden olyan természetes. Nem azért kelnek a nappal minden áldott nap, mert csak úgy érik utol magukat, hanem mert az a világ legtermészetesebb dolga, hogy kelünk a nappal. Az, hogy közben dolgozni is megyünk, az szerves része a napnak, de az sem nyűg egy percig sem, csak egy része az egésznek. Közben légzőgyakorlatokkal meg mantra-val pattannak ki az ágyból, végzik a dolguk, szeretik a családjuk, és kivétel nélkül mindenki mosolyog. Olyan őszintén jólesően, hogy „muszáj” velük nevetni, ha kell, ha nem.
Mint azt akkor még nem is tudtuk megérkezett napunk fénypontja is, Sanjeeb, a 24 éves fiuk csatlakozott hozzánk a reggeli teánál, és nagyon kedvesen felajánlotta, hogy akkor ebéd után körbevezetgetne bennünket a környéken, mielőtt visszamegy Kathmanduba. Mi meg miért ne, persze. Be is gyűrtük az első daal bhatunkat 10.30 körül, aztán hajrá, hajrá, mert ugye Sanjeeb-nak vissza kell érni időben. Olyan kis ártatlan sétafrikának indult, mígnem nagyon hamar olyan ingergazdag helyeken találtuk magunkat, hogy csak néztünk, hogy mi meg csak így idekerültünk, és itt fogunk élni hetekig, és nem is tudtuk, hogy hova terelt az utunk. Az egész túra amúgy tényleg nemcsak a helyekről szólt, hanem az impulzusokról, amik bombáztak ott bennünket. A Pokhara-ból idefolyó szent folyó partján végig a Himalájára panoráma kilátással vezetett az utunk át egy tibeti menekült faluba, be egy idősek otthonába, majd mindenféle kevert ázsiai nemzetiségű falvakon át fel sok-sok meredek lépcsőn egy tőlünk eldugott hindu templomba, bele még egy kis ünneplés kellős közepébe. Majd visszafelé még azért betértünk egy kis „kocsmába” legurítani egy-két pohár házi köles bort és zöldséges curry-t, hogy feldolgozzuk az eseményeket. Olyan arcok, életek, szokások, csendek és zajok kísérték az utunkat ma oda s vissza, hogy már öröm emlékezni.
És amikor azt gondolná az ember, hogy akkor most már biztos hátradőlhetünk, mert több ingert már kívánni nem lehet egy napra, akkor arra érünk haza, hogy a szomszéd előtt vagy 30 felnőtt s gyerek azon tanakodik, hogy mit tett az a galád szomszéd asszony. Hát azt tette, hogy amíg a férje távol volt, ő össze entyempentyemezett az egyik jóvágású helyi fiatalemberrel, azt valaki jól lefigyelte, belopózott a pásztoróra alatt, és jól rájuk zárta az ajtót, majd kihívta a rendőrséget. Ahogy mondom. Ez hamar körbeterjedt a faluban, és estére már nem rejtette véka alá senki a kíváncsiságát, körbeállták a szomszédot, követelve, hogy akkor a lánynak mennie kell, mert jó hindu szokások szerint ennek ez a rendje s módja, punktum. Nemcsak a férje és a gyermekei mellől zavarják el ilyenkor az nőt, hanem a szülei is kitagadják. Kizárásos alapon nagyon úgy tűnik, hogy szegény asszony hamar az utcára kerül ezek után.
Tehát igen, a hindu nők az esetek igen magas százalékában hűségesek.
Mindezek után még kiderült, hogy a szembe szomszédban pedig új jövevény állt a házhoz. Kérdezték is mindjárt, hogy akarjuk-e megnézni a kis csöppséget… Miértnepersze. Aznap született otthon, de már gyönyörű volt. Mi meg csak úgy besétáltunk egy kis nepáli házacskába, és ma már megszámlálhatatlanadjára, elaléltunk.
Beszéltük is, hogy nem is lehet csodálkozni rajtuk. Nemcsak azért érdeklődnek ennyire, mert messziről jöttek vagyunk, hanem mert ők tényleg nem is ismerik a magánélet ilyesfajta fogalmát. Nincs rá szükségük, ők alapvetően társasági emberek. Sosem járnak egyedül például, de tényleg soha. Családtagokkal, barátokkal, gyerekekkel, mindig valakivel. Jönnek-mennek, meg-megállnak, beszélgetnek, a házuk előtt lehuppannak, tesznek-vesznek, főznek, esznek, játszanak, élnek. De sosem egyedül. Mi a nagy nyugati frusztrált világból jötteknek, azért nagyon ismerős az „elvonulós, most akkor mindenki hagyjon békén, mert különben nem tisztulunk meg” fogalma. Na ők ennél sokkal okosabbak.
Az „Út a vadonba” című nagy kedvenc film utolsó nagy meghatározó ütős gondolata jutott erről eszembe. „Happiness is only real when shared”. Nyersfordításban annyira egyszerű ez, hogy a boldogság akkor igazán valódi, ha osztoznak benne.
Természetesen legalább akkora szerepe van ebben az egyén saját lelki békéjének is, hisz anélkül nincs harmónia, de annak is tudják ők az útját módját. Az első reggelünk itt ma pontban 6-kor indult, a Magyar Rádió nepáli megfelelőjének határozott igen elhúzódó híreket mondására. Itt minden és mindenki hangos, ha nappal van, és csendes, ha éjjel. Ha jön a nap, hát talpra fel, éledjünk kérem, éledjünk. Üvölt a rádió, apuka nagyban jógázik mint kiderült, bár mi csak inkább olyan süllyedő hajó glugyogásokat meg szuszogásokat hallottunk. Hamar kiderült, jógás légzőgyakorlatok voltak azok, a javából. Aztán egy fürdés a magán fürdőszobában, ruha fel, fekete tea be, indulás. De hova is? Mert szombat van, az egyetlen szabad nap elméletileg, és ennyi mindenek után is csak 7 óra. Hát csak úgy ki az utcára, nagy és okos emberekkel bandázni meg informálódni meg fontos dolgokon gondolkodni. Anyuka is készen áll már. Kőfelmosás, teafőzés, diszkrét szépítkezés, és már a 10 órás daal bhat-ra készülődés, érezni már az illatokat. Mindenki teszi a dolgát, minden olyan természetes. Nem azért kelnek a nappal minden áldott nap, mert csak úgy érik utol magukat, hanem mert az a világ legtermészetesebb dolga, hogy kelünk a nappal. Az, hogy közben dolgozni is megyünk, az szerves része a napnak, de az sem nyűg egy percig sem, csak egy része az egésznek. Közben légzőgyakorlatokkal meg mantra-val pattannak ki az ágyból, végzik a dolguk, szeretik a családjuk, és kivétel nélkül mindenki mosolyog. Olyan őszintén jólesően, hogy „muszáj” velük nevetni, ha kell, ha nem.
Mint azt akkor még nem is tudtuk megérkezett napunk fénypontja is, Sanjeeb, a 24 éves fiuk csatlakozott hozzánk a reggeli teánál, és nagyon kedvesen felajánlotta, hogy akkor ebéd után körbevezetgetne bennünket a környéken, mielőtt visszamegy Kathmanduba. Mi meg miért ne, persze. Be is gyűrtük az első daal bhatunkat 10.30 körül, aztán hajrá, hajrá, mert ugye Sanjeeb-nak vissza kell érni időben. Olyan kis ártatlan sétafrikának indult, mígnem nagyon hamar olyan ingergazdag helyeken találtuk magunkat, hogy csak néztünk, hogy mi meg csak így idekerültünk, és itt fogunk élni hetekig, és nem is tudtuk, hogy hova terelt az utunk. Az egész túra amúgy tényleg nemcsak a helyekről szólt, hanem az impulzusokról, amik bombáztak ott bennünket. A Pokhara-ból idefolyó szent folyó partján végig a Himalájára panoráma kilátással vezetett az utunk át egy tibeti menekült faluba, be egy idősek otthonába, majd mindenféle kevert ázsiai nemzetiségű falvakon át fel sok-sok meredek lépcsőn egy tőlünk eldugott hindu templomba, bele még egy kis ünneplés kellős közepébe. Majd visszafelé még azért betértünk egy kis „kocsmába” legurítani egy-két pohár házi köles bort és zöldséges curry-t, hogy feldolgozzuk az eseményeket. Olyan arcok, életek, szokások, csendek és zajok kísérték az utunkat ma oda s vissza, hogy már öröm emlékezni.
És amikor azt gondolná az ember, hogy akkor most már biztos hátradőlhetünk, mert több ingert már kívánni nem lehet egy napra, akkor arra érünk haza, hogy a szomszéd előtt vagy 30 felnőtt s gyerek azon tanakodik, hogy mit tett az a galád szomszéd asszony. Hát azt tette, hogy amíg a férje távol volt, ő össze entyempentyemezett az egyik jóvágású helyi fiatalemberrel, azt valaki jól lefigyelte, belopózott a pásztoróra alatt, és jól rájuk zárta az ajtót, majd kihívta a rendőrséget. Ahogy mondom. Ez hamar körbeterjedt a faluban, és estére már nem rejtette véka alá senki a kíváncsiságát, körbeállták a szomszédot, követelve, hogy akkor a lánynak mennie kell, mert jó hindu szokások szerint ennek ez a rendje s módja, punktum. Nemcsak a férje és a gyermekei mellől zavarják el ilyenkor az nőt, hanem a szülei is kitagadják. Kizárásos alapon nagyon úgy tűnik, hogy szegény asszony hamar az utcára kerül ezek után.
Tehát igen, a hindu nők az esetek igen magas százalékában hűségesek.
Mindezek után még kiderült, hogy a szembe szomszédban pedig új jövevény állt a házhoz. Kérdezték is mindjárt, hogy akarjuk-e megnézni a kis csöppséget… Miértnepersze. Aznap született otthon, de már gyönyörű volt. Mi meg csak úgy besétáltunk egy kis nepáli házacskába, és ma már megszámlálhatatlanadjára, elaléltunk.
Szemek kerekek, szaj tatva - 1. nap
Pozitív sokk sokk hátán ér itt minket Enikővel rendszeresen, ha közelebb kerülünk az igazi nepáli kultúrához.
Ma délután ugye megérkeztünk Dulegaundaba a családhoz, hogy vasárnaptól belecsaphassunk az okosításba. De már megint nagyon hamar kiderült, hogy megint mi leszünk azok, akik a legtöbbet tanulnak majd. Emberileg, életügyileg, egyszerű természetesség- és nem túlbonyolításügyileg…
Megérkezünk ugye délután valamikor, nem is kellett megbeszélnünk, hogy mikor, mert úgyis lesz itthon valaki. Ha meg nem, majd bevárunk valakit, minek aggódni.
Az igen szimpatikus házinéni nem beszél angolul, de nagyokat őszintemosolyog, és még csak kicsit sincs zavarban. Épp meg is jegyeztem, hogy nálunk otthon tipikusan negatívan reagálják le az olyan bábeli zűrzavaros pillanatokat az emberek. Először csak hangosabban mondják ugyanazt, majd még hangosabban, majd kicsit már inkább üvöltenek, majd kezdenek bevörösödni, legyintenek és kicsit frusztráltan inkább odébbállnak az illetőtől. Mire itt a hölgy hamar konstatálta, hogy akkor mi nem nagyon találunk majd közös nyelvet, hát hamar hidaljuk át a problémát okosan és egyszerűen. Testbeszéd! Akkora mosolyokkal vezetgetett bennünket, majd kérdés nélkül kaptunk teát meg rágcsálnivalót is. A teát pont úgy csinálta, ahogy a múltkori látogatásunk alatt kértük, simán emlékezett. Majd elvonult, és már készült is neki az esti daal bhat-unknak, hogy akkor eszme csere híján majd jól kimutatja nekünk a vendégszeretetét úgy, hogy mindjárt első nap szétetet bennünket. J
Épp azon elmélkedtünk a teraszon bambulva ki a friss levegőbe Enikővel, hogy már az ideérkezés gondolata is milyen jólesik, hát még milyen jól fog itt lenni. Vidéki levegő, vidéki emberek, természet lágy öle, sehol egy szenzációhajhász turista, és az emberek maguknak élnek, nem másnak. A nagy Tihar ünnepük lecsengését is élveztük még. Az úgy nézett ki, hogy fiatalok elindulnak összetömörülve nagy hangfalakkal meg generátorral, és 50 méterenként megállnak reflektorfényben nyomulni tánccal és énekkel. Hihetetlen érdekes amúgy ahogy a nagy laza tv-ből lefigyelt tinédzser szerkóikban teszik-veszik magukat nepáli könnyűzenére. De tényleg, egyik-másik leányzó táncánál még mi is rendesen belepirultunk, hogy ejha, de rugalmasan kezelendő ez a konzervatív ország gondolata alkalomadtán. A fiúk meg rendesen emo-s frizura, bézbóll satyesz, kemény vagyok laza farmer, és nyomják a nepáli tradicionális táncukat. Mindemellett pedig mellkasuk előtt összetett kezekkel köszönnek tiszteletteljes tekintettel „namaste”-t, ami közel sem égő, hanem alap.
Az is hamar kiderült, hogy mi ilyen kis helyi látványosságok leszünk pont azért, mert ilyen messziről világító emberek azért itt ritkán járnak. Vicces érzés. De tök jó is, mert akárki szóba elegyedik az emberrel, és lehet sokat eszme cserélni mindenféle kérdőjelekről a fejünkben.
Na de, na de. Megérkezett apuka is. Először arról volt szó, hogy két Kathmandu-ban tanuló fiú van a családban, különböző korúak. Na róluk most kiderült, hogy ikrek, tehát gyanítom egykorúak…ha nepáli értelemben is ugyanaz az iker fogalma. Ma találtunk itthon egy nagyon fiatalkának tűnő lányt, akiről kiderült, hogy a lányuk, és az is, hogy idősebb mint gondoltuk. Azért is derült ki amúgy hamar, hogy a lányuk, mert azt például Pokhara-ból idefelé tartva megtanultuk nepáliul a sok más okosság mellett is, amit az a fél óra hozott ki a kedvenc kissé túlpörgött taxisofőrünkből. J Erre a ma esti melegen köszöntős fényképnézegetés közepette unokák fotói is felbukkantak, hát ők kikkel lehetnek??… Csak nem van még egy elveszettnek hitt tag a családban. Hát de, még egy lány, gondoltuk. Na de hát azért az nem járja, hogy ennyi emberről el lett itt feledkezve. Hamar kiderült, hogy nem is, csak itt mindenki mindenkivel van. Mindenki mindenkinek a lánytestvére, fiútestvére, lánya, fia, apukája, anyukája, unokája…meg minden, így lesznek itt szép nagy nem mindig körvonalazható családok. J Persze lehet ezt tisztázni sok nyelven egyszerre, de egyszerűbbnek tűnik nagy mosollyal hagyni, hogy repkedjenek a szavak. Nem lehet rájuk semekkora rakás félreértésért sem haragudni amúgy.
Hogy is lehetne. Olyan közvetlen melegséggel és szeretettel fogadtak bennünket, hogy egy percig nem éreztük zavarban magunkat úgy, hogy az állítólagos közös nyelvünkkel, az angollal is ímmel-ámmal boldogulunk velük. Csak könnyedén és egyszerűen, közben nagyokat nevetve. Mezítláb járunk, kérdezünk vagy mutogatunk, ha fejben kérdőjel van.
Megvolt az első közös esti daal bhat-olás is. Mi is csatlakoztunk hozzájuk a kézzel evésben, pedig nekünk direkt raktak kanalat, de mi meg alig vártuk hogy kézzel lábbal családdal együnk végre. Azért megkaptuk az elismerő tekinteteket, na, menők voltunk. J Szobát is cserélhettünk pikk pakk, mert kényelmesebbnek tűnt ez, amiből most írok. Rákérdeztem az órarendre is, mire nagy mosoly volt a válasz, hogy majd mi megmondjuk mikor s hogy szeretnék részt venni… Szóval kész vagyunk tőlünk, megvettek bennünket hamar.
Nem reagálnak túl semmit, minden megoldható. Ha pedig valami nem, akkor az biztos azért nem, mert az nem is olyan fontos. Enni sem a nagy élvezetekért esznek. Kezet és szájat mosnak, majd leülnek az aktuális daal bhat-juk mellé, jobb kézzel belapátolják, a nők pedig állnak és utántöltenek. Az egész étkezés nem tart tovább 10 percnél. A nők pedig tényleg nem esznek a férfiakkal és vendégekkel, hanem kiszolgálnak. Én nem tudom hogy csinálják, de ezt már megint úgy csinálják, hogy nem megalázónak vagy lekezelőnek tűnik az egész helyzet, hanem egy természetes napi rutin, amit nagy mosolyokkal a maga természetességével áthidalnak. Így hidalunk hát mi is. Le meg fel, napi szinten.
Ma délután ugye megérkeztünk Dulegaundaba a családhoz, hogy vasárnaptól belecsaphassunk az okosításba. De már megint nagyon hamar kiderült, hogy megint mi leszünk azok, akik a legtöbbet tanulnak majd. Emberileg, életügyileg, egyszerű természetesség- és nem túlbonyolításügyileg…
Megérkezünk ugye délután valamikor, nem is kellett megbeszélnünk, hogy mikor, mert úgyis lesz itthon valaki. Ha meg nem, majd bevárunk valakit, minek aggódni.
Az igen szimpatikus házinéni nem beszél angolul, de nagyokat őszintemosolyog, és még csak kicsit sincs zavarban. Épp meg is jegyeztem, hogy nálunk otthon tipikusan negatívan reagálják le az olyan bábeli zűrzavaros pillanatokat az emberek. Először csak hangosabban mondják ugyanazt, majd még hangosabban, majd kicsit már inkább üvöltenek, majd kezdenek bevörösödni, legyintenek és kicsit frusztráltan inkább odébbállnak az illetőtől. Mire itt a hölgy hamar konstatálta, hogy akkor mi nem nagyon találunk majd közös nyelvet, hát hamar hidaljuk át a problémát okosan és egyszerűen. Testbeszéd! Akkora mosolyokkal vezetgetett bennünket, majd kérdés nélkül kaptunk teát meg rágcsálnivalót is. A teát pont úgy csinálta, ahogy a múltkori látogatásunk alatt kértük, simán emlékezett. Majd elvonult, és már készült is neki az esti daal bhat-unknak, hogy akkor eszme csere híján majd jól kimutatja nekünk a vendégszeretetét úgy, hogy mindjárt első nap szétetet bennünket. J
Épp azon elmélkedtünk a teraszon bambulva ki a friss levegőbe Enikővel, hogy már az ideérkezés gondolata is milyen jólesik, hát még milyen jól fog itt lenni. Vidéki levegő, vidéki emberek, természet lágy öle, sehol egy szenzációhajhász turista, és az emberek maguknak élnek, nem másnak. A nagy Tihar ünnepük lecsengését is élveztük még. Az úgy nézett ki, hogy fiatalok elindulnak összetömörülve nagy hangfalakkal meg generátorral, és 50 méterenként megállnak reflektorfényben nyomulni tánccal és énekkel. Hihetetlen érdekes amúgy ahogy a nagy laza tv-ből lefigyelt tinédzser szerkóikban teszik-veszik magukat nepáli könnyűzenére. De tényleg, egyik-másik leányzó táncánál még mi is rendesen belepirultunk, hogy ejha, de rugalmasan kezelendő ez a konzervatív ország gondolata alkalomadtán. A fiúk meg rendesen emo-s frizura, bézbóll satyesz, kemény vagyok laza farmer, és nyomják a nepáli tradicionális táncukat. Mindemellett pedig mellkasuk előtt összetett kezekkel köszönnek tiszteletteljes tekintettel „namaste”-t, ami közel sem égő, hanem alap.
Az is hamar kiderült, hogy mi ilyen kis helyi látványosságok leszünk pont azért, mert ilyen messziről világító emberek azért itt ritkán járnak. Vicces érzés. De tök jó is, mert akárki szóba elegyedik az emberrel, és lehet sokat eszme cserélni mindenféle kérdőjelekről a fejünkben.
Na de, na de. Megérkezett apuka is. Először arról volt szó, hogy két Kathmandu-ban tanuló fiú van a családban, különböző korúak. Na róluk most kiderült, hogy ikrek, tehát gyanítom egykorúak…ha nepáli értelemben is ugyanaz az iker fogalma. Ma találtunk itthon egy nagyon fiatalkának tűnő lányt, akiről kiderült, hogy a lányuk, és az is, hogy idősebb mint gondoltuk. Azért is derült ki amúgy hamar, hogy a lányuk, mert azt például Pokhara-ból idefelé tartva megtanultuk nepáliul a sok más okosság mellett is, amit az a fél óra hozott ki a kedvenc kissé túlpörgött taxisofőrünkből. J Erre a ma esti melegen köszöntős fényképnézegetés közepette unokák fotói is felbukkantak, hát ők kikkel lehetnek??… Csak nem van még egy elveszettnek hitt tag a családban. Hát de, még egy lány, gondoltuk. Na de hát azért az nem járja, hogy ennyi emberről el lett itt feledkezve. Hamar kiderült, hogy nem is, csak itt mindenki mindenkivel van. Mindenki mindenkinek a lánytestvére, fiútestvére, lánya, fia, apukája, anyukája, unokája…meg minden, így lesznek itt szép nagy nem mindig körvonalazható családok. J Persze lehet ezt tisztázni sok nyelven egyszerre, de egyszerűbbnek tűnik nagy mosollyal hagyni, hogy repkedjenek a szavak. Nem lehet rájuk semekkora rakás félreértésért sem haragudni amúgy.
Hogy is lehetne. Olyan közvetlen melegséggel és szeretettel fogadtak bennünket, hogy egy percig nem éreztük zavarban magunkat úgy, hogy az állítólagos közös nyelvünkkel, az angollal is ímmel-ámmal boldogulunk velük. Csak könnyedén és egyszerűen, közben nagyokat nevetve. Mezítláb járunk, kérdezünk vagy mutogatunk, ha fejben kérdőjel van.
Megvolt az első közös esti daal bhat-olás is. Mi is csatlakoztunk hozzájuk a kézzel evésben, pedig nekünk direkt raktak kanalat, de mi meg alig vártuk hogy kézzel lábbal családdal együnk végre. Azért megkaptuk az elismerő tekinteteket, na, menők voltunk. J Szobát is cserélhettünk pikk pakk, mert kényelmesebbnek tűnt ez, amiből most írok. Rákérdeztem az órarendre is, mire nagy mosoly volt a válasz, hogy majd mi megmondjuk mikor s hogy szeretnék részt venni… Szóval kész vagyunk tőlünk, megvettek bennünket hamar.
Nem reagálnak túl semmit, minden megoldható. Ha pedig valami nem, akkor az biztos azért nem, mert az nem is olyan fontos. Enni sem a nagy élvezetekért esznek. Kezet és szájat mosnak, majd leülnek az aktuális daal bhat-juk mellé, jobb kézzel belapátolják, a nők pedig állnak és utántöltenek. Az egész étkezés nem tart tovább 10 percnél. A nők pedig tényleg nem esznek a férfiakkal és vendégekkel, hanem kiszolgálnak. Én nem tudom hogy csinálják, de ezt már megint úgy csinálják, hogy nem megalázónak vagy lekezelőnek tűnik az egész helyzet, hanem egy természetes napi rutin, amit nagy mosolyokkal a maga természetességével áthidalnak. Így hidalunk hát mi is. Le meg fel, napi szinten.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
