Be nekünk a pálmafa alá

Én tudom ám, hogy már jó ideje csendben vagyok itt blog-ügyileg, de kicsit nagyon koncentráltunk a mindennapokra és a hogyantovábbokra, így inkább vártam, hogy mi történik...

Na most aztán megkaptuk.

Amikor úgy kábé 5 hónapja nagyokat nevetve jól összekattantunk Enikőkével, és kitaláltuk, hogy akkor mi most jól vegyük nyakunkba a nagyvilágot, hogy megéljük amik a testünkből és a lelkünkből kikívánkoztak, még nem is mertünk ábrándokat kergetni, csak hagytuk magunkat sodorni.

Hát sodródtunk rendesen. Csak nyitottan és rugalmasan. Ahogy szoktam mondani. De azt is szeretem abban, ahogy mi általában sodródunk, hogy nemcsak úgy hagyjuk ám magunkat, hogy vigyen az ár amerre akar, hanem inkább tágra nyílt szemekkel résen vagyunk. De persze, ha jön a "jelünk", nem ám csak úgy észrevesszük, hanem jól kiértékeljük, kifilozofáljuk, és persze jó mélyen meg is éljük azt. Mert persze bármi is legyen az, annak úgy kell lennie. Mindig ott vagyunk, ahol lennünk kell. Ez mára már hivatalos.

Az egész Nepálunk úgy, ahogy van, egy kis ékszer marad nekünk. Nagyon büszkék vagyunk rá. Semmi előre foglalások és szervezgetések-tervezgetések nélkül olyan kis tutikomplett bő 2 hónapunk lett ott, hogy csak na. Tényleg bejártunk és megéltünk mindent, amit az a 2 hónap engedett. Gyakran eszembe jut még, hogy végül a túra az, amiről egyáltalán nem is írtam rendesen. Ámbár tényleg remek kis fotókollekció sikeredett, meg a képek magukért beszélnek meg minden, de azért azokat a vértizzasztó lépcsőzéseket, utunkat követő sokezerméterescsúcsos csak természetfilmekben látott kilátásokat és fagyoskodva átremegő éjszakákat semmi nem adja vissza. Ez talán még mindig feldolgozásra vár. Életem eddigi tényleg legnagyobb fizikai kihívása volt. És ezzel együtt a legizgalmasabb testi-lelki tusa, amit valaha vívtam. Azért is olyan izgalmas, mert saját maga vívja az ember, és még csak nem is másnak, hanem csak magának. És mindezt olyan lélegzetelállító természetközeliségben, hogy csak győzzük eldönteni, hogy a látványtól vagy az egyre csökkenő oxigéntől nem kapunk levegőt. :) Megcsinálni, csúcsra- majd visszaérni pedig nem egy tárgyi emlék az albumban, hanem egy ékszer a lelkünkben.

A pici pöttömök nagy mosolyait pedig legalább annyira helyezzük az ékszerdobozunkba. Azok az önkéntes hetek a falusi suliban nemcsak a gyerekek miatt, hanem azzal a tiszta szívvel bennünket befogadó nepáli család és a kolléganők miatt is egy végtelen történet marad nekünk. Akkortájban sem írtam annyit, amennyit a fejemben már rég pötyögtem. Ha meg pötyögtem, akkor meg internet nem volt, hogy meg is osszam, hát maradt mind bennem. :) Azért azt a sebbel-lobbal szervezett búcsúünnepélyt is megemlegetjük, amikor a csöppek pont annyi virágot halmoztak a nyakunba, amiből már a debreceni virágkarnevál is ki tudna hozni egy emberes kis babakocsit. Majd a kolléganők sem adták alább annál, hogy rendesen missziónak tekintették, hogy akkor kihez mikor megyünk búcsúvacsira, kinél mit ettünk, mit eszünk hogy mennyit mivel, mit nem próbáltunk még, dehogyis elég az szedjél csak még. Nem szedsz, majd szedek én neked, nem tudod te, hogy mennyi az elég. :) Na ez ment az utolsó héten. Sosem felejtem el Enikő arcát, amikor úgy somfordán összenéztünk a családtagok ránkmeredő kereszttüzében a négytagú családnak (azok voltunk mi ketten..) megrakott asztalnál, hogy mi ezt úgy szeretnénk élvezni, mert hát milyen mannák ezek itt, de egész egyszerűen nem megy, fizikai képtelenség, nincs hova tenni, nem fér be. Na akkor meg biztos nem ízlik - gondolták és mondták, mit szólnak a kolléganők, hogy ott keveset ettünk, dráma. Muszáj volt enni. Hát ettünk. :)

És amikor már jól elbúcsúztattuk Nepált az ország déli féltekén Buddha születési helye körül (Lumbini) a harmóniát keresve-érezve, majd az elefántunkat is jól meglovagoltuk a dzsungelben (Chitwan) orrszarvúk után captatva majd nemtalálva, még mindig nem akart bennünket elengedni Nepál. Jött ugye a bangkoki krízis, ami sokkal nagyobbnak bizonyult, mint gondolni lehetett. Nekünk meg ugye jegyünk volt. Hát ez úgy tűnt, nem nagyon érdekelte azt az alig párezer tüntetni letelepedettet. Így hát muszáj volt nekünk is letelepedtetni magunkat még mindig Nepálban. Feltaláltuk magunkat. Abból is kihoztuk a maximumot. Találtunk magunknak egy még nem kiaknázott kathmandui környéket, ahol egész kellemes és kifejezetten olcsó volt nekünk 10 kényszernapig. De azért csak leszálltunk Bangkokban némi fáziskéséssel, de törve nem.

Enikő öccsét, Örsöt látogattuk ugye, és nagyon kis pöpec pár napot csaptunk ott, hogy, ha nem is a tervek szerint alakult a szitu, azért élvezzük ki rendesen, ami maradt alapon. Klassz volt tényleg. Olyan tuk tuk-ban száguldós, sokkirályosképre rácsodálkozós, királyi szülinapozós, éjszakai piacozós, thai boxot Thaiföldön nézős, thai masszázst Thaiföldön átélős, Mikuláskor tengerben fürdős kavalkád volt az.

Hogy majd végül megérkezzünk a nagy Malájziába. Ez az ország nagyobb meglepetés volt nekünk, mint eddig bármi. Keveset is tudtunk róla, valahol meg sokat is vártunk tőle. Így izgis volt, hogy na mi lesz így itt csajok.

Tiszta sokk-terápia voltak a bő első napok. Először a ráeszmélés, hogy tessék csak jobban kézbe venni azt a térképet vagy jobban figyelni legközelebb földrajz órán, ez itt totál-metál a trópusok. De nagyon. Ja, és még, hogy a trópusi klíma meg minden, rendes kis dzsungel kellős közepébe varázsolták ide ezt a felhőkarcolós betonrengeteget. Ja, és miért is esik szinte minden nap úgy, mintha dézsából öntenék. Mert mint kiderült, a trópusokon dézsából öntik, mert annak a sok szép zöldnek valamit enni kell. Na miután mindezeket jól feldolgoztuk, jól rácsodálkoztunk élvezettel sokszor, hogy hogy lehet ennyi zöld és csend és béke egy ekkora 2 milliós fővárosban, és már levegőt is kaptunk a 90 %-os páratartalomtól, tudtuk ráhangolni magunkat a valódi missziónkra. Bizony arra, hogy mi akkor itt majd jól el fogjuk tartani magunkat, és megtanítjuk a malájokat angolul, és ők ezt cserébe jól megfizetik nekünk, mert azért felmérve a terepet, hamar kiderül, jut is marad is a csillogásból mindenkinek.

Na de, na de. Az is kiderült a fokozatos ráeszméléseinkből, hogy hohó, a malájok rendesen tudnak angolul, wow. Hogy honnan innen jól, azt kideríteni még várat magára, de dolgozunk az ügyön. Komolyan mondom, nagyon esélyes, hogy az egyetlen olyan ázsiai országba jöttünk el lelkesen angolt tanítani, ahol mindenki remekül jól van angolul.

Mostmár megoszthatom, hogy az elmúlt 2 hétben amennyi önéletrajzot szétküldtem, amennyi ázsiai országba már fejben átrepültem több munka reményében, az felért még egy kis hullámvasutas kiruccanásnak.

Persze anyanyelvűekre mindenütt nagy az irgalmatlan kereslet. Kicsit megingatta azért a lelki békém, amilyen szinten kezelik az anyanyelvűeket. Nem is kell nekik semmilyen végzettéség-képzettség, tapasztalat, ugyan már, minek az, csak menjenek, sőt mindent fizetnek. Esélyes, hogy még a wc-papírt is, amit odajutásig használnak. Csak beszéljenek, és attól majd minden nem anyanyelvű jól kiokoskodja autodidakta, hogy nekik hogy kéne úgy. Na mindegy. Csak tényleg bosszantó. Teljesen mindegy, hogy mennyi tapasztalata van, milyen képzettsége és milyen nyelvtudása az embernek, ha nem olyan az útlevele. Egy csomó környező országban tényleg ez a szitu. Ja, és a kis kedvenc történet, amikor már a közvetítő ügynök ösztönzi az embert, hogy szerezzen be valami hamis iratot, mindegy az, csak muszáj az ezáltal hamis dokumentációhoz....... ördögi kör. :S Izgalmasnak persze az is izgalmas, de azt azért már köszönjük, nem. Vagyunk, akik vagyunk. És tényleg.
Ja, meg közben vízumakadályok is gördültek meg ilyen-olyan kapuk bezáródtak, amiket hiába feszegettünk, így az is nyílvánvalóvá vált, hogy akkor nem másfelé kéne kacsintgatni. De akkor mi van, csak itt kéne maradnunk valamiért, csak vár itt ránk valami? - gondolta a két kissé zavart lelkesen nemfeladó lány. Erre ... mint minden rendesen megírt történetben ... a két leányzó felmegy a világ második legmagasabb ikertornyaival szépen szemben álló naonmagas épületben rejlő nyelviskolába egy új-zélandi idevándorolt hölgyet keresve. Aiyshya anyanyelvűeket keres és fennhangon hirdeti is a honlapján, hogy az ő iskolájában csak ők tanítanak. Na de mostaztánmár irgumburgum lendülettel bevetődtünk semmi hozzáfűzött reményekkel, erre a hölgy leül és csak beszél és számol, és oszt és szoroz, és hogy kéne a lakást és akkor júniusig ugye az úgy jó meg akkor mindkettőtöknek persze meg jönnek még csoportok és nagyon szimpatikusak vagytok meg fhúha... Na erre mit mondjunk. Hát biztos, hogy még jó, hogy tegnap este álmodtunk, mert pont ez volt benne. És akkor a valóságnak könnyebb volt kitalálni, hogy hogy legyen, ha van neki viszonyítási alapja.

Úgyhogy akkor ennek így kellett lennie.

Nem elég teher :) nekünk feldolgozni, hogy akkor mi most frankón tényleg durván egy ilyen helyen fogunk dolgozni, és azt csináljuk, amit élvezünk... még akkor hadd menjek bele a lakásfelállásokba is itt. Hát miről álmodik az ember lánya? Miket lát mindig a csúnya olyan csak a mesében van hollywoodi flmekben? Hogy reggel felébred a jó megjelenésű sokatmegélt, de még sok is vár rá figura, kilép kicsit a gym-be, csobban egyet a medencébe, majd csavar egy narancslevet, ja meg a szaunát elfelejtettem... és akkor zenére felöltözik, elindul a munkába, kinn 30 fok van és különben is mindig süt a nap, és egyfolytában azt szajkózza, hogy szép az élet vagy mi.

Erre ... azt kell tudni, hogy itt Kuala Lumpurban építenek rakásszámra olyan kondóknak nevezett a mi mércénk szerint luxuskomplexumokat még annál is nagyobb rakás zsír kéglikkel, akikben lakók miértnepersze használhatnák az előbb felsorolt test- és lélekmelengető kiegészítőket. És ez itt olyan alap, hogy mi azért belepirultunk rendesen. Otthon, amikor fejenként 40-50 ezer albérleteket perkáltunk az amúgy kellemesen hangulatos, na de azért mégiscsak fedél van a fejünk fölött nyughelyeinkért még nem is sejtettük ... hogy pont az ezekben töltött valamelyik éjszakánkon álmodtunk róla, - de csak módjával, mert erről még az ember fia álmodni sem nagyon mer - , hogy mi ugyanezért az összegért még hol is lógathatnánk a lábainkat, hogy lálálá meg vápsuvápp. Durva. És tényleg annyiba kerül. És a fizetések nekünk magyar földről jötteknek jobb, mint otthon, és a megélhetés meg sokkal kellemesebb. Na akkor most mi legyen? Mi most mindenesetre maradnánk élvezkedni kicsit, hogy aztán megint kitaláljuk, hogyan üljük meg tovább az utunk.

Még muszáj írnom az emberekről is. Nagyon sokan vannak, és nagyon sokfélék. Malájzia ugye alapvetően egy muszlim ország, ahol az iszlám a vezető vallás úgy 55 %-kal. Ezenkívül az indiaiak által a hindu, és a kínaiak is hoztak magukkal mindenféle főleg a buddhizmus különböző változatait, de vannak speckós saját vallásaik is. Mármint a kínaiaknak. De nem ám csak ez a 3 fő ág tarol. Tarol itt minden. A kereszténység is persze. Itt tényleg minden van. És mindezeket annyira különböző, és mégis annyira békésen együttélő emberek gyakorolják, hogy ettől lesz egy ekkora nagyváros egy kis mini bábel. Zűrzavar nélkül. Meg szerintem a növények is teszik. Hát annyi van. Még a nagy soksávos utak mellett is végig burjánzik vagy mitcsinál a növényzet. Azt mondják, a zöld megnyugtat, hát itt van jó sok. Az oxigénellátásnak is jót tesz azért, na.

Meg, hogy itt milyen puccok vannak azért, nem gondoltuk volna. Jó, persze, fejlett fejlett - gondoltuk. Na de ennyire? Aha, igen, még annál is inkább. A felhőkarcolók meg plázák meg divatrengetegek mellett mindig mindenki jó illatú, olyan friss. De még így is, hogy egész nap minden nap 30 felett vannak a fokok. Na de persze, megy ám itt a légkondi mindenütt nonstop. Nem mondtam még, hogy nagyon alap, miértnepersze.

Nepálban naponta kétszer volt több órás áramszünet minden áldott nap. Azt is meg lehetett szokni, gyertyával létezni. A szobáink nem egyszer voltak akkorák, hogy pont meg tudtunk fordulni egymás körül, mielőtt egymásba megbotolva az ágyra esve nagyot nevettünk. És azt is nagyon szerettük. Az is a mi utunkban volt, az is kellett nekünk.

És nemcsak ám, hogy csak úgy legyen, hanem, hogy pont ennyire tudjuk értékelni azt is, ha medencébe csobbanva indul a sokadjára napsütéses reggelünk egy olyan helyre igyekezve dolgozni, ahol jó lenni...

És ez nem ám olyan ne igyunk előre a medve bőrére meg minden, mert közben már több nyelviskolából is megkerestek bennünket, és úgy csináljuk majd, hogy jó legyen.

Na de itt már, most figyelem, fél 3. Megyek aludni. Muszáj még álmodnom. Holnap lakásnézőbe megyünk olyan kondóizébe ámulni és az álmunkat már fejben megélni.

Szerintem amúgy tényleg merjünk nagyokat álmodni, és tudjunk mindig nevetni. Nem mondom, hogy mindig minden álmom valóra vált, de biztosan tudom, hogy amelyek igazán fontosak és előbbre visznek, azok igen.

kész vannak, örülnek

elmaradt thaiföldi képes szösszenet

Még Bangkokban szedtem össze pár gondolatot az ottani hogysmintekről. Íme itt.

...

Szóval szóval, még csak alig harmadik napja vagyunk itt, de már mintha 2 hete lennénk. Belecsöppenni egy ennyire más világba alig 3 óra repülőút alatt, mint ahol az elmúlt hónapok teltek, teljes ingervasút..

A lista végestelen véges lenne mindazokról, amik teljesen máshogy vannak erre Thaiföld 10 milliós fővárosa felé, mint egész Nepálban voltak. Még ahhoz képest is, hogy ez nekünk egy egészen más megközelítésű bepillantás ide most.

Eleve 10 nap Kathmanduban ragadt várakozás után végre felülni a várva várt repülőre, és hátradőlve dhal bhatot majszolva felfogni, hogy akkor mi most tényleg úton vagyunk Bangkokba, az nem volt semmi.

Majd a 10 napig több ezer kormánydöntögetésre összegyűlt tüntetésre hajlomos által elfoglalt reptérre belépni kicsit olyan volt nekünk mint Alice-nak a Csodaországban.. A mindenki által megjósolt feloszlatás utáni káosz és fejetlenség helyett szinte hogy közel s távol mi voltunk az egyetlen turisták abban a leírhatatlanul hatalmas többemeletes, többmilliárdos csillivilli szupermodern nemzetközi reptéren. Nyugalom és béke van már itt, talán nagyobb is, mint ami a fejenállás előtt lehetett, mert most kicsit mindenki megint elérte, amit akart. Politikai tüntetési szempontból. A miniszterelnököt meg az egész pártját elítélték, 5 évre eltiltották őket a politikától. Állítólag a pár hónappal korábbi választásokon korrupciós csalással győztek. Ki tudja mi volt ott. Amint hallom, elég korrupt az egész ország. De muszáj volt a bíróságnak rendet teremteni ha már. Úgyhogy győztek a tüntetők, szépen el is párologtak a dühükkel együtt.

Az ott ragadt turisták ugye menekültek már hazafelé, befelé pedig legyünk őszinték, rajtunk kívül nem sokan siettek mostanában… Így aztán jutott nekünk ember, aki velünk foglalkozott bőven. Az általában hosszúra nyúló szőrszálhasogató, vértizzasztós „visa on arrival” procedúra pedig nem tartott nekünk tovább 2 percnél, és persze simán könnyen. Tudjuk mi, örültek, hogy jövünk.

Na szóval az egész reptéri hangulat már azért adagolta nekünk, hogy mennyire más világba is csöppenünk mi itt akkor most bele fele. Első utunk a mosdóba vezetett. Hát, láttunk csodát. Szép tiszta fehér csempézett csillogós wc- meg mosdókagylók meg jó illatok meg lágy zene meg wc papír meg mindenféle luxuscikkek… Mi meg nem is alkalomhoz öltöztünk. J

Majd irány a vámmentes parfüméria. Teljes elalélás a kínálattól, illathalomtól. Azt sem tudtuk mit fújjunk hova. Nem nagyon fújtunk semmit sehova az elmúlt hónapokban. Nem is hiányzott akkor ott. Másról szóltak a napok, élmények. Na de azért ki is éhezteti az embert, hogy, ha legközelebb a kezébe kerülnek ilyen csodaszelepes világillatok, úgy tudja értékelni, bizsergő belső szervekkel, mint akkor ott mi.

Hihetetlen, hogy mennyire megtanítja az embert egy ilyen nepáli élményköteg értékelni mindazt, amilye eleve van. Először is, hogy tisztában legyünk vele, hogy szükségünk van rá. Tudjunk vágyni rá, vágyakozni utána. Majd pedig vigyázzunk rá, amennyire szeretnénk, hogy továbbra is része legyen az életünknek. Ezt rengeteg mindenre és mindenkire értem. Nem is csak tárgyak és személyek még ráadásul. Még annál is mélyebbre evezi az embert, majd kiszáll a csónakból, és szabadjára engedi, benne hagyva minket egy evezőlapáttal. Nincs olyan, hogy rossz irány. Döntések vannak, melyeket akkor és ott kell meghoznunk. Akár már egy perc múlva is teljesen mindegy, hogy az akkori fejünkkel máshogyan döntöttünk volna. Már akkor nem ugyanazok vagyunk, mint előtte voltunk. Minden evezőcsapás előre visz. És ha hátra? Az sem gáz, ha időben észrevesszük. Figyelve persze egy rakás mindenre a víz sodrásától a szél erősségén a bennünket körülvevő csónakokon át a célpartszakaszig. Minél jobban tudjuk, hogy hol akarunk majd kikötni, annál jobban mehet az evezés, mert látjuk, hova tartunk.

Ezt most megint muszáj volt, kikívánkozott. Persze nem szorosan Bangkokhoz kapcsolódva…

Na de, nincs ugye most miniszterelnök meg az egész kormánypártja, választások pedig még pár napig váratnak magukra. Akkor ki irányítja most ezt az országot?? Jöhetne jogosan a kérdés. Hát az ő minden képzeletet felülmúlóan nagyra becsült és istenek isteneként tisztelt királyuk. Nem ám, hogy csak ő úgy van és isten éltesse sokáig meg minden. Minden második lépésnél találkozik az ember egy elképesztően kimunkált, felcsicsázott sok négyzetméteres keretbe foglalt fényképével, ahol épp valami nagyon fontosat csinál mint fényképezik, mély levegőt vesz, kutyát sétáltat, balra néz mosolyogva, jobbra néz elmélyülten, kifúj, beszív. Durva amúgy. Nem is tudnám el sem képzelni, hogy tényleg hogy is működik a tömegpszichózis egy amúgy ennyire fejlett országban. Hát így.

Ideérve, gondolnánk, hogy ez egy fhú de gazdag ország. Pedig nem is, mert nem az ország jómódú, hanem a királyuk. Nem kicsit. Mindenüket neki adják, istenként borulnak a lábai elé, de annyira szó szerint, hogy ennél nagyobb tiszteletet ember nem kaphat, mint amit mi is láttunk, a szülinapjára ideérve. Mindenki a király kedvenc színeinek kikiáltott színű pólóban, „Isten éltesse sokáig a királyt!” feliratokkal, ameddig a szem ellát, vagy talán még azon is bőven túl. Az otthoni karácsonyi kivilágítások rendesen elbújhatnak a mögött, ami itt a szegény ártatlan fákat húzza sok kilométeres szakaszokon csak és kizárólag a király szülije körüli pár napban.

Pedig itt aztán nincs karácsony. Csak maximum egy-két eltévedt felcsicsázott mű fenyőfát látni, a turistáknak udvarlóban. Ez egy alapvetően buddhista ország. Nepál 80 százaléka hindu volt, és úgy kb. 11 volt buddhista. A maradék százalékokat is kitöltötte mindenféle sokszínű vallás, de a szépsége a dolognak az volt, hogy mind békében megfértek egymás mellett. Csak simán egymás iránti tisztelet és elfogadás. Ennyire egyszerű ez.

Na de, már Nepálban megtanultuk, hogy a buddhizmusnak rengeteg változata létezik meg, hogy buddha mennyi végestelen véges alakban reinkarnálódott, amelyeket belátásuk szerint hol mennyire tisztelik istenként és tekintik a kultúrájuk részeként.
Nagyon úgy néz ki, hogy Thaiföldre az egyik legnagyobb hatással egy olyan alakja van, ahol is férfiként és nőként is megjelent. Ez nem hangzik valami egyszerűen, tudom.

Pedig megmagyarázhatja az egész fennálló kőkemény matriarchális társadalmi rendszerüket. Abszolút nőuralom van. Sokkal több joguk és beleszólásuk van, hatalmuk van. Nemcsak nagy dolgokban, hanem a hétköznapokban is, simán verik a nők a férjeiket például… Na mindezek összeadódnak, és valami nagyon ledöbbentő megközelítése alakul ki a nemiségnek a saját szemünk láttára.

Míg Nepálban a férfi az, aki igazán megéri a pénzét, őt szolgálják, az ő kívánságát lesik, mindenben az ő igényei az elsők. Nem egyszer fordul elő, hogy, ha kiderül időben, hogy lány lesz a gyermek, egész egyszerűen elvetetik.

Erre körbepislogunk egy ilyen országban, ahol bár majdnem minden nemű gyermek nagy valószínűséggel megszületik, hamar eldöntheti ő maga is, hogy milyen szeretne lenni. Vagy épp a szülei döntenek úgy, hogy úgy kábé 10 éves korától inkább női nemi irányba indítják el a csemetéjüket. Nem ám csak úgy ráadnak valami rózsaszínt meg megnövesztik a haját, nem kispályáznak. Kőkemény hormonkezelés, napi injekciókkal meg tablettákkal, majd mindenféle plasztikai műtétekkel, képzeletünket igencsak felülmúló eredményekkel. Például ez a nagyüzemiség magyarázza, hogy az egész világon Thaiföldön a legolcsóbbak a mellplasztikai műtétek. Nem is csodálom. Na szóval, így lesz itt szinte minden második ember „ladyboy” itt. Ez a fantázianevük. De nem ám transzvesztiták vagy ilyesmi. Messze sokkal szebbek ám, mint a maguk egyszerű természetességével megáldott thai nők. Szürreálisan persze, de akkor is. Nagyon durva. Bár hallani hallottam, hogy vannak itt bőven, meg, hogy milyen sok vicces sztori alakul, hogy európai fehér emberek összeszűrik a levet a messze földön híres szép thai nőkkel, entyem pentyem, mire kiderül, nem gyári a szerelem. Na de hogy ennyien vannak.

Ha pedig nem ladyboyok, akkor még mindig meg van az igen magas esélye annak, hogy homoszexuális vagy durván metroszexuális az a fess thai legény, aki lekésett a kezelésekről. Mondom, hihetetlen ebben az országban a nemiség kezelése. Nepálban még az is tiszteletlenség volt, ha kinn volt az embernek a válla, meg soha nem lehetett például párokat kézen fogva látni, nem heteroszexuálisnak lenni pedig nem is kérdés, hogy az nem opció egy tisztességes hindu embernél. Na de itt Thaiföldön, ez simán benne van a pakliban. Bár még mindig nem azt jelenti, hogy ez a homoszexuálisok paradicsoma lenne, mert a szexuális beállítottságuk nem feltétlenül a saját nemük iránti vonzalmat jelenti, csak egész egyszerűen ők máshogyan élik meg a testiséget, nemiséget. Az ő buddhizmusuknak ez szerves része.

Mindenkinek megvan a maga istene. És persze a saját kérdőjele is a feje felett.

Tengervizet is láttunk ám. Jót tett a lelkünknek, nem tagadom. Mikulásra még nem vártam a parton sülve, flip-floppal a homokban.

Városnézések is voltak ám, amennyi belefért. Természetesen megint teljesen mindegy volt, hogy reggel mit terveztünk aznapra, sodródásunknak és miértnepersze hozzáállásunknak köszönhetően hagytuk magunkat rendesen, jó móka volt, a fél napot a tuk-tukban pislogtuk és kapaszkodtuk át. Tuk-tuk az a kis motoros modern változata a nepáli lábbal hajtós riksának. Van itt bőven belőlük. De nem is gondolnánk, hogy drágább is tud lenni, mint a taxi. Pedig igen. Amúgy rezzenéstelen arccal szinte már hobbiból vágják itt át a szegény ártatlan messziről jött embert, egész láncolat van kiépítve erre. Többe is belefutottunk, hihetetlenek. Mi csak egy jót nevettünk az egészen, mert anyagilag azért odafigyeltünk, mire bólintunk rá, de azért durvák. Pont el is gondolkodtam, hogy azért Nepálban ilyen szinten soha nem élnének vissza az ember jóhiszeműségével. Azért itt látszik, nem most kezdték.

Na de, thaiföldi kiruccanásunk hovatovább koronája azért kétségtelenül a tradicionális thai masszázs volt. Enikő öccsétől kaptuk ajándékba, ez aztán tényleg életre szóló volt. Egy csillivilli szuperpuccos ötcsillagos helyen sorban várják az izgatott klienseket, hogy hadd adják már meg nekik, ami jár. Angolul nem nagyon megy a kommunikáció, de a testbeszéd annál inkább. A testünk kilencvenvalahány pontján dolgoznak úgy, hogy nem is hittem el. Egyből tudta, mit nyomjon, mit masszírozzon, hogy nyújtson. Totál vágják, mit hogy. Pakol, fordít, hajlít, mászkál az emberen. Mi meg csak nézünk, hogy légyszi ne hagyd abba. Aztán még legurítunk egy méregtelenítő friss zöld teát, és pont mintha egy egész wellness hétvégén lennénk túl.

A thai konyha pedig izgalmas, érdekes. Nyílván csak csipegettünk a kínálatból ennyi idő alatt, de bejövős. Közel sem annyira vegabarát, mint a nepáli konyha, rengeteg húst esznek. De cserébe van egy rakás friss tengeri pipere itt szinte a tengernek a partján.

Beszéltük amúgy Enikővel, mennyire élveznénk egy olyan világjárós kulináris könyvet összerakni. Imádjuk birizgálni az ízlelőbimbóinkat, és nem csak úgy enni. Pláne próbálgatni új ízeket, felfedezni más nemzetek konyháit, lefigyelni az étkezési szokásaikat, velük enni, az az igazi. Tényleg igyekszünk kerülni a turistás kajáldákat. Drágák, telepakolják nyugati kreálmányokkal a menüt, meg a helyi ételeket is sokszor úgy készítik el meg úgy hívják, hogy ez majd biztos jobban bejön a simabőrüeknek. Helyiekkel kajálni a tuti. Akkor az étel is helyi meg az ár is persze.

Jajjj, és hát azok a gyümölcsök, amik itt mennek errefelé…. Óóó. Olyan furanevűek meg külsejűek, hogy már kézbe venni is vicces. Amúgy meg olyan izgis mindenféle otthon főleg csak konzervként ismert gyümölcsöket frissen fáról szelve nyammogni, hogy hűha.

Na de akkor, mindjárt felmérjük a maláj konyha hottentottáját, mert állítólag nem nagyon van olyan speckós malájos, mint inkább mindentbele ázsiai. Na majd mi megmondjuk …

dehat ez itt a tropusok ...

Kuala Lumpur eszveszejtoen lenyugozo. Szo szerint a dzsungel kellos kozepebe epult ez a most mar 2 millios fovaros. Ahogy szalltunk le, csak zold volt, ameddig a szem ellatott. Amugy meg nagyon hipermodern felhokarcolos Londonos kiepitett metrohalozatos, de tiszta, csondes zajos, tele elettel, 40 fokokat vero homerseklettel es majd` 80-90%-os paratartalommal... Annyifele arc es vallas csapott meg tegnap bennunket szallas utan metrozgatva, hogy orom volt nezni. Es megis. Mindenki bekeben, kiegyensulyozottan, teszi a dolgat. Ennyi tenyleg nyugalmat mar reg eszleltem ennyire sok ennyire kulonbozo ember kozott. Jolesett a lelkemnek. Lehet ezt igy is, na.

Ma reggel meg, a legnagyobb volt, amikor kileptunk a szallo ajtajan, szembesultunk a total tropusi klimaval, majd megszolalt a Jingle bells a kozel s tavol egyetlen turistak kenye kedvere kitalalt karacsonyos boltbol... :)

Na de, megyek is mar tovabb, mert koltozunk, varostnezunk, vilaglatunk, pislogunk, csodalkozunk, elunk. Alice Csodaorszagban.

Es mar Bangkokrol is irtam am, meg van egy rakas kep, csak annyira mindig megyunk, hogy nem tudom itt utolerni magam.

De annyira nagyon szepen koszonom mindenkinek, aki olvas, es erdekli, hogy mik tortennek velunk, hova sodrodunk. Annyira jolesik. Ugy szeretnem sokkal aktivabban megkoszonni a kedves megjegyzeseket, batoritasokat, csak mindig epp annyi idonk meg lehetosegunk van, hogy csak beugrok ide par sort dobni. Meg mindig benne van a boogie a labunkban, nem nagyon tudunk ulni egy helyben...

Most is muszaj mennem. Na de hat, a falakon tul ott van Kualaaaaa Lumpuuuuuuur ... :D Nem is hiszem el, hogy mar megint hol vagyunk. Es megveszunk, ugy izzadunk. Na jo, legyen... :)))

jejjj

Na, csak ideertunk, csont nelkul am. Ha 10 nap kesessel is, de torve nem.

Nem akarmikor ertunk am ide, a kiralynak a szulinapja van ma. Es az bizony nagy felhajtassal jar am itt. Igazan nem kellett volna... ;)

Az a durva, hogy meg a nyolc-savos fout mellett is csond, beke es hegyilevego van most itt nekunk a 10 napos kathmandui sorunkra varas utan. Amugy meg izgalmas kulturalis haddelhadd meg fenyuzes meg miegymas van itt mig a szem ellat.

Jovok majd. :)

Le voltam

... tegnap szarva. Kétszer. De komolyan. Minden bizonnyal egy békegalamb volt az. Mert ma kiderült a légitársaságnál, holnap talán mégis elérjük Bangkokot. Szerintünk tényleg lehet. Mert megérdemeljük. :) És tegnap is annyira sokat nagyot hasfájósat röhögtünk, hogy így aztán tényleg bármi érheti az embert, jó neki.

nahát

Méghogy ráérünk, meg világbékére várunk. Hihetetlen fordulatokat vesz napi szinten az életünk itt. Ez az utunk során aztán igazán szembesülünk minden olyan váratlan helyzettel, amik aztán nem hagyják az embert, hogy a tegnapon töprengjen. Itt csak ma van. Meg a mosoly az arcunkon, hogy úgyis jó lesz a holnap is. Ha rájön az ember, hogy mennyire mi irányítjuk az életünk, minden helyzet csak előre visz.

Bangkok nem akarja, hogy odamenjünk. Hát nem tesszük. Már pont egy hete ragadtunk itt Kathmanduban. Amilyen taszító és turistahajhász tud lenni ez a város, pont annyira találtuk meg mi itt is a kis magunk zugát, ahol jó is és olcsó is lenni, amíg várjuk, hogy sodorjon az utunk.

A helyzet bár változik, de továbbra is kilátástalan-féle Bangkokban. Tegnap már rápörögtünk Hongkongra, mert oda már holnap tudnánk repülni. Nem sok opció van, mert alig repül valami Kathmanduból. A nepáli légitársaság, akinél intérztük a bangkoki repjegyet pedig pláne alig repül valahova. Mégis egyszerűbb azok közül választani, kevesebb macera velük áttetetni a jegyet.

Amúgy is Malájzia volt valamiért a másik útjelző táblánk. Kiderült, hogy a vízum is oda a leggördülékenyebb, merthogy nem is kell nekünk oda 3 hónapra. Kezdetnek jó jel.

Szóval megyünk is mindjárt, lemondjuk Hongkongot, intézünk Kuala Lumpurt és pislogunk, hogy akkor hajrá Malájzia, jövünk! :)

De mindezek mellett nagy esemény van ám ma! Enikőnek a szülinapja, eggyel több ok a mosolyra! :)