Felizgülés - mentőmellények az ülés alatt

Elindult a Tisza cipő.

Siet. Örül.

Micsoda nap...

Könnyek, mosolyok, fel és alá szaladgáló ingerek.

Cupp cupp.

Adj egy ötöst - még 2 nap

Eni, megcsináltuuuk.

Két magával ragadó nyelvtani ismétléssel együttjáró falat lefejelés között sikerült megálmodni a nagy kiköltözős-ajándékolós-hazamenős hadművelet szakaszait a mai nap folyamán.

Én ugye csütörtökön szállok, szállok fel magasra. Így rendhagyó módon ma már ismétlő tesztelés, holnap meg holnapután pedig élesben nyomjuk az írást, olvasásos meg hallás utáni szövegértést, nyelvtani kihívásokat meg magasröptű angolos eszmecserét a szenteimmel.

Na de közben azért már bevallom hősiesen, nem egyszerű ám konstans hazamenetel okozta izgalmi állapotban meg különben is már csak fél lábbal itt nagyon okosnak és kiegyensúlyozottnak lenni. Na de tartom ám magam. Azért mégiscsak, nna.

Azért ma rendesen le lett tesztelve az ideg- és türelemrendszerem 8.34-től délután 5.26-ig. Jelentem, köszöni szépen, vágyik már az agyolvonó kúrára, kell az már neki. Mert fogy ám már, és fél használni.

Na de mindezek után kicsit kiborulva, de törve nem. Lányok előkapták a rés a pajzsot, és harcra fel, irány a kézműves piac. Örömet okozni hadművelet indul.

Közben meg persze kivel fut össze az ember fia lánya a nagy Malájziának a Kuala Lumpurjának a kézműves piacában?? A Németh László-s kedves volt kolléganőjével és a párjával. Nagyon kellemes megtörése volt ám ez az izgalmas kimerülésemnek. Kaptam egy kis otthon szelét megint csak.

Na de...

Nincs megállás. Boltok fixen zárnak. Ha azt mondja 9.30, akkor azért 8.54-kor már ne nagyon kiváncsiskodjál befelé, jhóóó?!

Így megszívtam magam, nem hagyom ám, hogy legalább egy kicsit ne örüljön a család minden apraja nagyja. Hajrá. Lista készen volt ám, úgy szépen ki is került a táskából, memóriámat tesztelve...hááát, merész vállalkozás volt ma ilyet kérni tőlem, de jól van, legyen.

Lett is.

Elégedett vagyok. Mostmár csak érkezni akarok és mosolygós ismerős arcokat ölelgetni akarok.

Ja, és csak nem már holnap reggel azzal nyomulok, hogy "bocsi, holnap repülök haza meg minden". Az annyira nem rossz most nekem.

És Boldog Nevének a Napját Szabának, Drága Kedves Bátyámnak!

(Azt már hadd ne is részletezzem, hogy mennyire megértő fülekre találtam, amikor szembesítettem arab csemetéimet a puszta ténnyel, hogy mifelénk nem hogy nagy esemény a születésünk pillanata minden évben, még a nevünket is ajnározzuk legalább egyszer egy évben. :) Mert a mienk. :)

Szálemálejkum - még 4 és fél nap

Ezt hirdetik fennhangon az üzletek, éttermek, masszázshelyek és miegymások előtt toporzékoló befelé tessékelő kínai vagy maláj fiúk-lányok úton útfélen. Útfélen, mi? Tartja a mondás, de ők aztán rendesen magukévá teszik az egész utat, amerre a szem ellát itt Bukit Bintang-ban.

Na de, hogy mire fel is a "szálemálejkum", amikor az nem is malájul, hanem arabul szóló kedves köszöntés? A kérdés jogos. A válasz egyszerű. Arab szezon van ám itt mifelénk mostanság. És a kört méginkább leszűkítve, szaúdi férfiak és nők lepték el a mozgalmas negyedünket családostul-gyerkőcöstül-jóétvágyastul-kényelmeslétestül. Így aztán az egy négyzetméterre jutó emberek száma ezekben a hetekben úgy tíz körül mozoghat.

Hihetetlnül izgalmas jelenség amúgy. Az ember csak állna és ritmusra bambulná az érdekesebbnél érdekesebb arcokat, fátylakat és helyzeteket. Teszek is így rendszeresen. A legtöbbet árul el az emberekről a testbeszédük meg reakcióik bizonyos szituációkra. Hallgatni is imádom az arab nyelvet, anélkül, hogy értenék egy szót is belőle. Nagyon szenvedélyesen kifejező.

Na szóval, mire fel is ez az arab szezon itt, hm? Arrafelé ugyanis, csakúgy mint nálunk, nyári szünet van az iskolákban és egyetemeken. Ezért tehét szépen összegyűlik a család apraja nagyja otthon, aminek örömére felbuzdul minden nyáron az egész pereputty, és nekilát a világnak... Azért persze nem akárhová. Megvannak a közkedvelt desztinációk, igen szűk a lista amúgy. Malájzia az elsők között van, és inkább első, mint nem. Muszlim ország lévén igen kellemesen otthonosan megtalálhatja itt a helyét még a legvallásosabb szaúdi család is. Mecsetek, arab éttermek, arab parfümériák, puccos plázák, hatalmas fényűző szórakoztató parkok, és igen kényelmes első osztályú kikapcsolódást garantáló trópusi szigetek rövidke repülőútnyi közelségben. És, ami még ennél is fontosabb, itt aztán még a légy sem fordul meg egy lefedett hölgy után meglepett tekintettel. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy este 8 után több, mint minden második nő a fekete fátyol mögül pislog az éjszakába. És ez itt tényleg nagyon természetes.

Úgy élvezem hesszelni az embereket a munkából hazasétámon háttérzenére. Ez a hihetetlen mennyiségű ember az arab országokból keveredik a kínai, maláj és európai vagy valamilyen angol anyanyelvű országokból idekeveredett fehér emberekkel. Fények, zajok, zenék, hangok, színek, bűzök és illatok mind széles választékban adnak keretet ennek a remekműnek. Mindenki hisz a saját istenében, vagy csak épp a véletlenekben. Mind olyan különbözőek, és egyformák is nagyon. Mind emberek vagyunk. Hiszünk, bízunk, remélünk, sírunk, nevetünk, szeretünk. Megszületünk majd meghalunk. És tényleg. Nincs jó vagy rossz ember, nincs jobban vagy kevésbé hiteles isten. Mindaddig amíg őszintén hisz az ember abban, amiben hisz, és őt ez jobb emberré formálja, életét pedig a hite által nagyobb nyugalomban és szeretetben éli, én vagyok azon emberek legnagyobb támogatója. De komolyan. Legyen az bárki, bárhonnan. Őszinteség és elfogadás. A többi az dekoráció. Fontos, hogyisperszenem, de akkor is csak körítés.

Na de, vissza vissza... Meg aztán ugye a szaúdi kormány nagyon bőszen tutujgatja az okosodni vágyókat ösztöndíjakkal. Nem nagyon bonyolult pályázatok útján biza minden eltökélt pályázó előtt tárva nyitva minden. Az oda-vssza repülőjegyektől kezdve az igen fullos lakás, a tandíj plusz egy olyan havi alsóhangon félmillió forint zsebpénz mind előttük hever. Nem túlzok, nem bizonyos réteg, nem nem nem és nem. Mindenki. Ahogy mondom. Nekünk is minden szaúdi diákunk ezen előnyöket élvezi. És mi csak egy nyelviskola vagyunk. De a feltételek ugyanezek. Meg még ott a sok egyetem meg miegymás oktatási intézmény. És, hát ugye, a családok jönnek ám bőszen meglátogatni a szegény árva messziről jött fekete szeműeket.

Mostanában jönnek sorban meglepni a kis csöpp gyermeküket, akik kapják egymás után a sokkokat, amikor váratlanul felbukkan egy úgy kábé 10 ember az ajtóban. Napi szinten hallom a sztorikat, meg nem is nehéz kitalálni, amikor meglátom az órára késve beeső igen üveggolyósan kipihentetlen szempárokat, mert arabéknál ám nincs alvás éjszaka, akkor mire lenne a nappal? Édesek amúgy, igazán pozitívan viselik, a család az minden nekik. És nem csak mutatják, jó? :) Kis tizen- meg huszonévesek, rendszeresen esik le az állunk, amilyen kis bölcsen meg szeretettel beszélnek a családjukról meg az élet dolgairól a kis vagány menős cuccaikban, belőtt séróval. Érzelmi intelligencia az van bőven arra felé. Ezt jóóó nagy általánosságban kijelenthetjük. Kortól, nemtől függetlenül.
Kortól pláne függetlenül, merthogy a legfélszebben feltett kérdés, az a szia, "hány éves vagy?"... Először persze csak néztünk, hogy nanehogynemááár ne tudjad hány éves vagy te. :) És tényleg nem. Persze az ok az klasszisokkal prózaibb holmi matematikai gyengeségnél. Az iszlámban nem ünnepelnek születésnapot. Soha, senkinek. Az évek számának nincs jelentősége náluk.

Persze számon van tartva dokumentumokban a születési dátum mindenféle kalendáriumok szerint, na de, megemlékezve az sosincs róla. Ez is persze jól feladta a fejtörést, amikor kiderült. Elgondolkodtató tényleg, hogy mi például mit verjük ilyen nagy dobra, meg kötünk mindenféle életstádiumokat kötelező korokhoz, majd nézünk kérdően, ha valaki a körön kívül teljesít. Ha meg nem nézünk kérdően, mert jófejek vagyunk, akkor is nyomást helyez a társadalom szegény pára vállára. Jóóó, azért náluk is persze befigyelnek a társadalmi nyomások jó bőven, csak azért jobban kidolgozott a rendszer, így kellemesebben követhető, kiszámítható, megnyugtató annak, aki nem pont a világot akarja megváltani, és maga mögött minden hagyományt felrúgni. Hát olyannal még nem találkoztunk, meg olyanról nem is hallottunk.

Azért ez is olyan, hogy, ha olvassa az ember, hogy a muszlimok nem ünnepelnek szülinapot, jó, érdekes persze, de csak szavak leírva, amit max továbbadunk, hogy nahát. De amikor megkérdezem a hatgyerekes anyukát, hogy hány éves, mert ugye a drága jó nyugatról importált angol könyvek anélkül meg sem tanítanak angolul, hogy a kezdő kötetek egész fejezeteket ne építsenek e kérdéskör köré. Erre mondta bőszen, határozottan Nawal, hogy ő bizony 30 éves. És csak mondja, csak mondja. Mit tehet a 26 éves európai szingli lány... Már csak nem oktatja ki, hogy naneee, hogy lennél már 30, nézzél már tükörbe, meg különben is hat gyerek 10 év fölött meg minden... ??? hát vártam türelmesen, hogy ebből mi lesz. Amikor már mindenki rákapott, és elkezdték sorba mondogatni, hogy ők is 30, meg ők is... na mondom, kicselezem őket. Behozattam az útlevelük fénymásolatát olyan címen, hogy a suliba kell, és aznap tartottam meg azt a nagy dátumos-szülinapos órát. Lehulltak a leplek, na. Nem csak a 30 éveseké a szaúdi világ. Még őket is megleptem sorba. :) Bár az is kiderült, hogy hiába derült ki végül a szám, az akkor is csak egy szám maradt, nem nagyon érezték, hogy akkor az most sok vagy kevés. Nem ennyire szélsőségesen, de azért rendesen. Ja, és Nawal 45 éves. Na ugye.

Azóta leszoktam a kérdésről. Érdekes amúgy felfedezni, hogy mennyi mIndent kell átalakítani, máshogy kérdezni, átfogalmazni, kihagyni, átírni, elhalasztani, előbbre hozni a kultúrális különbségek miatt. Nem azért, mert nem érdekli őket, hanem mondjuk mert nem tudják, hogy mi az, sose láttak vagy hallottak róla meg nem is fognak. Akkor már csak ne alapozzunk rá egy egész órát. Igen hosszú a lista. És folyamatosan bővül. Az alkohol, a dohányzás és a hangszeres zene az például teljesen "haram", az az tiltott gyümölcs. Az alkohol az mindenképp, de a többi az nézőpontjuk kérdése. Azért gondolhatjuk. Van 26 muszlim arab ország, és van egy "Szent Korán". Kicsit azt gondolom, hogy azért ez az ő Korán-juk amennyire utat mutat, annyira bizonytalaníthat is el alkalomadtán. Mert konkrétan ki nem mond semmilyen tiltást, csak tényleg vezetget, utalgat, "csak" feszegeti a jót és a rosszat. Épp ezért is értelmezik ahányan, annyiféleképpen.

Azért akadnak vicces helyzetek jó bőven, életem filmjében majd jól megemlékezem róla. Ahogy egy teljesen kezdő angolos szaúdi hölgykoszorúnak kézzel-lábbal magyarázom meg főleg mutogatom, hogy mi az a bor meg sör, meg hogy is készül. Meg, hogy miért is isznak mifelénk a galád nyugati emberek ilyen csúnyaságokat. Mire is jó az, meg mit érzünk olyankor. Nagyon szimpatikus amúgy, hogy mennyire nem része az alkohol az életüknek. Nekünk az az érdekes, nekik meg csak simán természetes, hogy nem ilyen gondolatmódosító szerekkel fokozzák a hangulatukat. De amúgy itt Kuala Lumpurban is, a nyolc hónap alatt egy részeg ázsiai emberrel nem találkoztunk. Bár a dohányzás olyan szinten durva méreteket ölt, hogy az utcán is le lehet tőle fulladni, de inni azt nem isznak, sem kicsik, sem nagyok.

Meg is voltunk mi ám egyszer vendégelve, szaúdi csajos házibuliba. Nnna, az úúúgy volt... hogy nagyon csitti-fitti-puccosba vágva ült szépen mindenki, és nagyokat rötyörészett arab kávézva meg süteményezve. És amikor már sokadjára néztünk össze Enikővel, hogy te figyi, itt most ma nem eszünk, vagy mivan...egész nap erre koplaltunk. Akkor végre úgy 11.30-at ütött az éjfél előtti óra, mire sorba pattantak fel a hölgyek a terülj-terülj asztalkámat összerittyenteni. Kiderült, hogy fél napot otthon átsütkérezték, mindenki hozott valamit. Íz- és kultúrorgia volt a javából. Csak élvezkedtünk csendben, és pislogtunk ki a fejünkből.

Kicsit még az iszlámról... Az iszlám "Mekkája", az persze Szaúd-Arábia, ahol Mekka is van ugye, ahol a legszentebb mecset található. Oda előírás szerint minden muszlim embernek életében legalább egyszer el kell zarándokolnia. Oda nem is engednek be más vallásúakat, csak muszlimokat. Teljesen megértem amúgy, tele lenne túristával meg kiváncsiskodó fényképezőgéppel, csak belerondítanának a meghitt imájukba.

A szaúdi emberek a legszélsőségesebben muszlimok, ők viszik tovább a legszigorúbban a hagyományokat, kivétel nélkül. Ez például igen komoly társadalmi nyomás arra felé. Vallásrendőrség gondoskodik a napi 5 ima véghezviteléről, például. Megintcsak előírás ugyanis, hogy naponta ötször kell imádkozniuk, nincs elsumákolás, és nem is teszik azt. Tényleg nem. Mondjuk az tényleg durva, hogy ott náluk rendesen járőröznek a vallásrendőrök az 5 ima kitűzött perceiben, és meggyőződnek arról, hogy abban az ötször húsz percben minden bezár, mindenki bevonul a mecsetekbe és imaszobákba. De inkább mecsetekbe. Aki nem, azt először csak kérdőre vonják, majd másodszorra beviszik az örsre, a harmadik figyelmeztetés pedig már fizikai büntetést von maga után. Na de azért ilyen ritkán van. Holott lehetne gyakran simán egy olyan országban, ahol még a mai napig él a halálbüntetés. Sőt, az esetlegesen meggyilkolt családja eldöntheti, hogy megbocsát-e az elkövetőnek, vagy vessenek véget az életének. Szemet szemért, fogat fogért - vallják. Az egyetlen, ami ennek útjába állhat, az a megbocsátás.

Ha nyaralnak, akkor idő híján két imát összevonhatnak. Pár percről van amúgy szó. De micsoda meghitt percek azok. Itt mindenfelé vannak imaszobák. A reptértől kezdve minden iskolán, munkahelyen és utcáról nyíló helységeken át. Nálunk a suliban nincs kinevezett imaszoba, de bárhol leterítik a kis szőnyeget, ahol egy pár percre maguk lehetnek, bármelyik terem sarkában. De persze, csak miután belőtték Mekka irányát, mert csak arra lehet imádkozni. De ezt persze elég csak egyszer, mert a földmozgás az azért annyira nem intenzív. :)

Számomra a legmeghatóbb pillanatok azok, amikor rajtakapom vagy félfüllel meghallom a diákjaimat imádkozni. Tizenévestől középkorúig. Ilyen például a délutáni csoportom is. Nagy mamlasz férfiak, akikkel sírásig nevetjük magunkat, árad belőlük a szeretet és a tisztelet, Omar szatyrából pedig az arab kávé illata ugye... De arra a pár percre egy másik dimenzióba kerülnek. Csak egy rövid szeletke az minden napjukból, ami igazán nem nagy áldozat Allah-nak, a Korán-nak és Mohammed-nek, az ő prófétájuknak, akiben és amiben ők annyira hisznek és bíznak, ami az életüket terelgeti a jó irányba. Merthogy ez a cél. Jó embernek lenni. Ez bizony a fő cél. Ezért is Mohammed próféta legtöbbjük példaképe. Szeretettel, segítőkészséggel és oltalmazással élni, ahogy ő is élt 1500 évvel ezelőtt. Bizonyos kereteken belül persze. De ők például igazán nem érzik az előírásokat áldozatnak azért, ami valami ennyire jó felé vezet. A jó emberré válás irányába terel.

Életük utolsó napja, az "ítélet napja", amelyen eldől, hogy ki megy a mennybe, s ki a pokolba. Életük összes jó és rossz cselekedete kerül ekkor mérlegre. Allah pedig mindent lát és mindenről tud. Ezért hazudni, másnak rosszat tenni, nem segíteni és bármilyen a Korán szerint "haram"-ot tenni ellenük dolgozik majd, ezért igazán nem éri meg. Az iszlám szerint a földi létben töltött életük az csak egy csepp életük tengerében. Ezért is nem úgy tekintenek a halálra, mint valami szükséges rosszra, ami életük legszomorúbb eseménye lenne.

Teljesen megértem amúgy, hogy nálunk azért a mai napig kitágul kicsinek és nagynak a pupillája egy teljesen lefedett szaúdi hölgy láttán. Hogy jaj szegény, mikre nem kényszerítik azok az alattomos férfiak, meg micsoda elvakult vallás ez, ami ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kényszeríti a nőket meg meg meg... Értem én. Bár valamiért én sosem néztem ennyire szélsőségesen rájuk, de én sem értettem még akkor, hogy ez most akkor hogy is van.

Hát mostmár látom, érzem. Számukra ez is csak egy jótett a sok közül, ami által jobb emberré válhatnak. Nők társaságában bármikor felfedhetik magukat, de a férfiak listáján csak a férjük, az édesapjuk és a fiútestvéreik vannak. Tiszteletből. Hogy ne kellesse magát senki más férfinak, meg idegen férfiak se meresszék a szemüket rajtuk. Ott a házibuliban jól megnevettettük őket, amikor próbálgattuk magunkat lefedni a kölcsön "abaya"-kkal meg fátylakkal. Segítettek is persze, hogy hogy a legegyszerűbb - érezhető volt, nem először csinálják. Még mindig emlékszem arra a pillanatra, amikor Munera a fülembe súgta a fejkendőm igazgatásakor, hogy "meglátja teacher, sokkal kényelmesebb így, hogy nem nézegetik, méregetik az embert". Persze a Korán megint csak azt írja elő, hogy valami lenge, testre nem simuló öltözékben jöjjenek-menjenek, meg természetesen a hajukat - a legszentebb részüket - fedjék le, de ez megint értelmezés kérdése. Szaúd-Arábián kívül azért máshol nem nagyon fedik le ennyire magukat, arcostól-mindenestől. Többnyire csak az "abaya"-t viselik (azt a hosszú fekete lenge lepelt) meg egy fejkendőt. Persze más országokban főleg, azért már azzal is divatoznak bőven. Alatta meg... hát meglepődnének sokan, ha látnák, mi bújik a lepel alatt. A legtrendibb, legnőiesebb darabok a legpintes-pántosabb lábbelikkel, passzoló kiegészítőkkel, igen alapos bőséges csábos sminkkel. Hihetetlen, hogy mennyire adnak magukra. Pont azért, mert csak a férjüknek tetszhetnek, hát neki nagyon akarnak is. Minden nap igyekeznek elcsábítani. Megy is az állandó shopping meg szépítkező szalonokba járás, nem kisüzemben. Nyilván pénz is kell hozzá, de megoldják ők olcsóbban is, nem kell őket félteni, mindig tudják hol vannak a legjobb leárazások. :) Ja, még a férjüknek tetszése kapcsán akartam megjegyezni, hogy ugye az iszlám megengedi, hogy egyszerre akár négy felesége is legyen egy muszlim férfinak. Gyermekáldás miatt sem kell aggódniuk, csak bízzák nyugodtan a természetre, Allah úgyis gondjukat viseli majd. Így szól a fáma.

Ezt is változóan reagálják le. Azért kétfeleséges családok csemetéivel többször is találkoztam, így fordulhatott elő az akár 24 gyerek is egy családban. Ahogy mondom. Bár ez a szám azért még a szaúdi társaikat is megbotránkoztatta. Hogy azért két focicsapatot eltartani meg kellően iskoláztatni fizikai képtelenség, ők is belátják. Azért a legkevesebb 5 gyerektől fel 12-ig mondjuk az átlag.
Feleségek terén pedig... azért mostanság már a muszlim hölgyek is sokkal öntudatosabbak, mint annak idején, így ez az egyik hagyomány, ami igencsak kimúlni látszik. Igen érthető okokból a nők nem akarnak többé többedikek lenni. Elsőnek lenni bezzeg élveznek nagyon. A férfiaknak gyakorlatilag előírás, hogy szeressék és tiszteljék a nőt, mint a gyermekei anyját és a feleségét. Így aztán meg kell mondanom, sajnálatra semmiképp sem méltó életük van ám a hölgyeknek. Igazán megvan mindenük, és még annál is több. Persze, hogy vannak kivételek. Mindenhol vannak kivételek. Mindenhol vannak nehéz sorsok, kiszolgáltatott helyzetek, nehéz életek. De még mennyi, sajnos. Csak, ha ez megbélyegezhető körülmények között történik, hát szeretik is azt megbélyegezni az emberek, így egyszerűbb valamire ráfogni. Ha egy fátyol mögötti hölggyel történik mindez, akkor persze, hogy az elvakult vallás a hibás. És mi van azzal, hogy ő ebben hisz őszintén, arre tette fel az életét, hogy neki és majd a gyermekeinek a szerinte legjobb élete legyen, csak épp nem ehhez megfelelő partnert dobott a gép... láttunk már ilyet a történelemben.

A szaúdi klubban megfordult körülöttünk vagy 40-50 magát előttünk felfedő hölgy, így történeteket láttunk, hallottunk bőven. Egyetlen negatívval sem találkoztunk. Mind pozitívak, felszabadultak, és olyan türelemmel viszonyultak még ahhoz a többedik gyermekhez is, hogy öröm volt nézni. Szabályok vannak. Nekik is, a férjeiknek is. Ha csak úgy szépen csendben az ember átlátja, belátja és megérti őket, több ideje marad élni, nem a miérteken sopánkodni meg az el nem fogadás súlyos nyomásával szívatni le az energiáit.

Az iszlám az egyetlen olyan vallás egyébként, ami elismeri Jézust mint prófétát, de azt viszont már nem, hogy ő Isten fia lenne, aki hasonló képességekkel rendelkezett volna. Mert hiszik, hogy Isten egyedi, egyetlen és meg nem ismételhetetlen. Ezért is hívják Allah-nak, nem pedig "csak" Istennek, hogy az egyediségét is ezzel erősítsék. Annak idején Mohammed próféta a lehető legjobb utat kereste a jó emberré válás felé. Így a legnagyobb szeretettel segítette a saját és a rászorulók útját. Ő volt az, aki Gábriel ark angyal közbenjárásával juttatta a Földre Allah szavait, a Szent Koránt. Az eredeti Korán arab nyelvű, és a Bibliával ellentétben, annak fordításait nem ismerik el. Csak az eredeti Korán jelentéseinek, fordításainak könyvelik el az összes létező fordítást.

Persze mindig minden gondolat további kérdéseket szül. Ugyanis maga a muszlimmá válás folymata igen egyszerű. Az öt pontra kell felesküdni, azokat őszintén elfogadni, és onnantól aszerint élni. Ezek a következők: 1. elismerni, hogy Allah az egyetlen és mindenható, mindennek a teremtője. 2. az ő szavait, a Koránt tekinteni követendő útmutatónak az életben. 3. imádkozni naponta ötször, meghatározott időpontokban. 4. elzarándokolni életében legalább egyszer Mekkába, az iszlám legnagyobb szent mecsetébe 5. minden évben 30 napot böjtölni, Ramadan-kor, a szegényekkel, rászorulókkal és éhezőkkel együttérezve.

De akkor hogy lehet mégis valaki igaz hívő muszlim nem arab országokból anélkül, hogy a maga teljes valójában értené és megértené a Korán arab szavait? Biztos anyanyelvi szinten meg kell tanulniuk arabul, ami bizony nem megy ám pikkpakk.

Na de, még csak egy gondolat a sok közül. De valahol muszáj mostmár álljt parancsolnom magamnak, napokig-hetekig tudnék írni, akkor is azt érezném, még minden bekezdéshez tudnék egy félkönyvnyi eszmefuttatást mellékelni.

Pénteken, a jóga utáni szokásos péntek esti agylelazítós könnyű mozimra befészkeltem magam, alig 15-20 perc után fel is álltam, és megköszöntem, mint aki jól végezte dolgát. Na jó - gondoltam - azért ennyira gagyira még nem fáradt az agyam. Haza is ballagtam szépen a gyülemlő tömegen át szivárogva. Majd szó szót követett, és nekivágtunk az éjszakának Enikővel.

Az arab országok nyaralóinak elkezdődött a nap, 11-kor már mozdulni alig lehetett az utcán. Majd, mint a holdkóros álmából felriadva mentünk az élő arab zene irányába. Az egyik bevásárlóközpont előtt verődött össze egy olyan tíz fős jemeni-maláj kooperációjú zenekar, akik autentikus arab hacacárét csaptak nekünk ukmukfukk. Szín arab tömeg, a hangulat a tetőfokán, az ember nem tud nem mozogni, ha ilyet hall, ami ott volt. Ők is teljesen kivetkőztek magukból, ilyenkor rendesen eksztázisba tudnak esni. Komolyan, mintha bármelyik arab országban lettünk volna. Annyi zene, annyi nevetés, annyi szeretet, annyi jóízű nagy evés-ivás, annyi élet van ezekben az emberekben.

Erre, nagy mosollyal csak forgolódtunk mikor merre, amikor megpillantottuk az egyik párt, a diákjainkat. Át is verekedték magukat, hogy szóljanak, menjünk csak oda családos kezenrázásra. Norah és Turki, ők is Szaúd-Arábiából sodródtak erre, Norah teljesen lefedett szaúdi hölgy, akinek olyan kifejező mosolygós szemei vannak, nagyokat szoktunk kacagni, elég jól összekattantunk. Na szóval, anya meg bátyus lepte meg őket a minap, így hopp, csúszik az indiai kiruccanás. Na de sebaj. Anyuka is olyan tisztelettel pislogott felénk a fekete fátyol mögül, hogy nahát, mi vagyunk a híres tanítók. :) Bár angolul nem tudott a szentem kommunikálni, a szeme az tényleg a lélek tükre volt. Mivel elterjedt a hírünk, hogy a lányok nagyon odavannak az ő fincsi puhán omlós hazai datolyájukért, anyuka direkt nekünk hozott egy nagy csomaggal, amit a Norah-ék lelkére kötött, hogy nekünk mindenképp adjanak oda. Le is bizniszeltük, hogy hétfőn behozzák a datolyát, mi meg visszaadjuk a kijavított dolgozataikat. És, ha mindenki boldog a szajréval, megtörténik a csere. Haha. :)

Hazafelé még egy másik diákom is elkapott az útkereszteződésnél egy közös sztárfotóra. Abdullah, a délutáni csoportból. Enikő meg is jegyezte, hogy úgy felcsillant, mikor meglátott, mint a csoda. Kis aranyos. Az iszlám kimondja, hogy azt, aki jót tesz érted, és csak egy olyan dologra is megtanít, ami által jobb emberré válhatsz, tiszteld és szolgáld. És így is tesznek. De nem azért, mert kell, hanem, mert már a vérükben van, ez így helyes és kész.

Egyik diákom mappáját kerülgettem a múltkor, mert éreztem, hogy valami kihagyhatatlan okosság lapul rajta, és ugyehogy...tádááám:

"A boldogság kapujához nincs kulcs, ne is keresd. Az ajtó mindig tárva nyitva."

Nem tudom hogy leszek ráérőben az íráshoz indulásig, mert elég húzós vizsgahét csap leránk holnaptól, csütörtökön meg gyakorlatilag a munkahelyről süpítek a reptérre, úgyhogy inkább még most bemontázsolok ide mindenféle képeket. Szeretettel, élményekkel. És nagyon várom a nagy otthoni öleléseket már.

1431-ben, Inshallah - még 7 nap

Kedves hatos fogatom délutánonként ugye napi rendszerességgel csal ki hasfogós könnyeket a szemem sarkából a jóízű nevetésekkel. Mondtam már, hogy odavagyok értük?? Hm? Ja, már igencsak nem egyszer. :) Mostanában, hogy közeledik a végünk, egyre gyakrabban adják tudtomra, hogy milyen jó is volt így nekünk, és, hogy mennyire értékelik a munkám, és, hogy mennyire érezhetően fejlődtek meg lálálálálálá. Csak úgy szaladgálnak ilyenkor a boldogsághormonok. Mi spanolná a lelkes tanárt, ha nem egy ilyen jóhumorú összakattanós okosodni vágyó kis csapat. :)

Ma újabb nyelvtani fejezetünkhöz érve, feszegettük, hogy ki merre járt vagy nem járt eddig a világban példamondatoknak használva fel őket. Mire Csilla is dobálózik a szavakkal, és megjegyzi, hogy ő még nem járt ugye Szaúd-Arábiában. Erre jön is a lelkes tekintetű ösztönző megjegyzés Omar és Abdullah felől: "Szerintünk hamarosan fog teacher Csilla, Inshallah, 1431-ben, Inshallah." Az ugye az arab naptár szerint számolva van ám, nem ám vissza a múltba időutazva vagy ilyesmi. Az úgy kábé a jövő évben lenne nekem, a mi időszámításunk szerint.

"Inshallah" pedig egy olyan kedvesen, gyakorlatilag minden egyes mondatuk végére (vagy közben is többször) beékelt szófordulat, amellyel minden hívő muszlim lelkületű embernek illik rendszeresen élni.

Jelentése gyakorlatilag az, hogy "ha Allah is úgy akarja".

Fogok ám még az iszlámról eszmecserélni a hétvégén itt írásban. Anélkül nem is mennék haza, hogy még itt frissiben ne osszam meg azt a sok okosságot, amit igaz hívő emberektől tanultam.

Béke legyen mindenkivel. Inshallah.

:)

Köszi a nevetéseket - még 8 nap

Ma valamiért eszembe jutott az az angol pár, akikkel a borneói dzsungeltáborban ismerkedtünk meg. Egy csónakban ültünk tűkön, a dzsungel könyve szereplőinek a felbukkanására várva, ugye.

Egy olyan negyvenes lehet a pasi meg a nőci is, igazából a nevükre nem emlékszem már. De az Enikőnek meg nekem is feltűnt, hogy öröm volt nézni ezt a mindenre kész, bevállalós, öröm- és szeretetteli párt, tele élettel és humorérzékkel.

Vágni lehetett a harmóniát körülöttük. Így húsz év után is. Sőt, az embernek az az érzése ilyen párok körül, hogy az idő csak még inkább nekik dolgozik, a kapcsolatuknak. Szép.

Bár gyerekkel nem áldotta meg őket a sors, de a természet, az élet és egymás szeretetével végighaknizzák a világot két munkával teli szezon között. Szimpatikus volt, amit csinálnak. Hogy bárhogyan is alakul, kihozzák magukból és a helyzetből a maximumot.

Nem visszanézni, nem is mindig előre, hanem akkor és ott és ahol és akikkel vagyunk befogadni mindazt, ami tálcán kínálja magát.
Nem eső után vágyni a köpönyegre vagy mi. Vagy legyen mindig köpönyeg a táskánkban, vagy tanuljuk meg élvezni azt is, ha megázunk.

Na szóval, az utunk során annyi érdekes és szimpatikus emberrel találkoztunk. Annyi mosoly, pillantás, nevetés, arcvonás lépett be az auránkba annyiféle kultúrából a világ számtalan pontjáról. Elérhetőséget már annál jóval kevesebbükkel cseréltünk persze. Azért a realitás talaján maradva, nyilván csak néhányukkal fogunk kölcsönös érdeklődésre vágyni a másik iránt a jövőben is.

Na de, szinte mindenkitől megmaradt egy pillanat vagy egy gondolat, ami már a lelki ruhásszekrénybe be van pakolva. És, ha épp a hangulat odasodorja az embert, felölt egy darabot, majd a tükörbe nézve egy huncut mosoly...igen, az is milyen érdekes találkozás volt. És, ami őszinte mosolyt csal az arcunkra, az már csak jó lehet nekünk, nemde? Hopp, egy kis boldogsághormon felszabadulás. Sok kicsi sokra megy.

Az az angol pár egy nagy mosollyal és a nagy hátizsákjukkal épp az utat átszelve, az autók között szlalomozva egy kis borneói városocska közepén kiáltotta... "Köszi a jóízű nevetésekért!" és továbbálltak... De ez mennyire kedves dolog volt, megkoszonni az egymas arcara csalt mosolyokat. Soha ne becsuljunk ala egy mosolyt, mert, mint ahogy azt egy szamomra igen kedves idezet is kimondja: "A mosoly egy olyan gorbe, amely mindent egyenesbe hoz." (draga Anyszim is pont ezt az idezetet ekelte be megjegyzesnek... anyja lanya :)

Ők is mentek tovább megülni az útjukat, és mi is a mienket. Ami bárkinek bármit is rejt, ha ilyen mosolyokkal, vidámsággal és nyitottsággal éli majd meg az ember, abban hiba nem lesz.

Csak néha utak keresztezik egymást. A skála igen széles, hogy mennyit időzünk az útkereszteződésben. Lehet csak egy összenézés, egy mosoly, egy nevetés, egy jó beszélgetés, egy barátság, egy szerelem, egy bármi más. Mindegyik különleges a maga módján. De tudjuk jól, utak keresztezodhetnek, utak szétválhatnak. Minden ertekes talalkozas bennunk hagyja a labnyomat. Es mi azzal lepunk tovabb.

Így megy ez.

:)

Ó elvira - még 9 nap

Nem tudom megfogalmazni, hogy milyen érzés volt az előbb rákattintani az elvira.mav.hu-ra, és a Budapestről Debrecen felé tartó vonatokat méregetni indulási meg menetidő szempontokból. És nem csak azért, mert miért ne, hanem azért, mert rendesen igénybe veszem már olyan közel, mint jövő héten a szolgáltatást.

Sokévet zötykölődtem rajtuk. Mindig is igen kedvelt óráim voltak azok. A pusztába merengve, zenével a fülben vagy egy jó könyvvel a kézben a jövő hét kihívásaira hangolódva a fősuli felé tartva. Rendesen élvezem a vonatozást.

Érdekes élmény, hogy tíz ennyire más világokban eltöltött hónap milyen honvágyas érzéseket vált ki az emberből. És nem azért, mert itt nem jó meg nem olyan meg ó jaj.

Nem nem.

Hanem azért, mert mindent ott kell megélni, ahova való. Világgá akartam menni, tanulni, tapasztalni, megélni, meglátni mindazt, amiről mindaddig csak álmodtam. És az egész világgal együtt nevetni, nem pedig rajta. :) Élményeket, érzéseket, illatokat, színeket, ízeket, addig nem látott arcokat, embereket megismerni. Ez mind pont ott figyel bennem, ahol kell neki.

De az én otthonom, a magyar nyelvem, az én családom és szeretteim, a Szimpla kertem (budapesti legkedveltebb lazulós helyem), a biciklim a városligeten át, a túró rudim, a tokaji meg teleki borom, a töltöttkáposztám, a túrógombócom, a csirkepörköltöm, a székelykáposztám, a slambucom, a trappista sajtom, barackom, cseresznyém...meg még egy igen hosszú listám az mind otthon van nekem.

Azt hiszem, ez tényleg egy másik kis furfangos nekünk címzett összeesküvése az életnek, hogy minden további nélkül tanuljunk meg őszintén vágyni arra, ami a mienk.

Jó, persze, ez nagyon okos meg minden, csak lennék már otthon. :)

Tűz van - még 10 nap

És tényleg mi van, ha az van? Elgondolkodtató. Ez már megint az a persze, ilyen úgyis csak mással történik meg, velem már csak nem, mi... Hm.

Tegnap itt ülök nagy harmónikusan magamnak pötyögve meg zenélve meg vasárnapi hangulatot élvezve, mire irgalmatlan fülsüketítő zaj zavar be a folyosón. Tűzriasztó. De nem kicsit. Ilyenkor mi van? Maradunk a harmóniától bekábult pozíciónkban, és várjuk, hogy a pillanatnyi kizökkentésnek vége legyen, mert ez ugye úgyis elmúlik, vagy... elkezdünk azon forogni, hogy vajon van-e tényleg reális esélye annak, hogy ez most igaziból az, aminek hallatszik.

De persze nem kell messzire mennünk a reális esélyeket fejtegető mentális alagúton, mire fejbevág a felismerés, konsziderálva azt a leírhatatlan mennyiségű dohányost itt Kuala Lumpurban, akikért nem mennék tűzbe, hogy nem gyújtanának fel egy egész kondomíniumot akarva-akaratlan... nyilván akaratlanul, csak elkapott a hév. De előfordul, na.

Jó, akkor viszont "B" terv. Tűz van tényleg, na és akkor mi van, tényleg?? Hm??

Merthogy pont elég fejtörést okoz nekem ezekben a napokban azon töprengeni, hogy mit vigyek haza, meg mit hagyjak itt, meg mi az, amivel nem tudom, mit kezdjek. Mert ugye közben ki is költözünk innen, meg haza is megyek, meg nem is, mert szeptemberben jövök is vissza, de már másik lakásba. Ami először tulajdonképpen csak egy szálló lesz, mert váltás lakás még nincs szem előtt. Tehát ez végül is nyaralás is, meg nem is, meg egyszer úgyis majd végül egy szál bőrönddel kell hazajutnom, így egyszer úgyis el kell kezdeni a szelektálást, akkor miért is ne mindjárt az elején... ó jaj.

Erre most akkor tűz van, és akkor most innen ki kell magam evakuálni perceken belül azzal, amit épp ér a kezem meg az eszem. A szívemre már nincs idő persze.

De akkor most komolyan mit vigyek?? Semmi nulla. Ilyenkor hagyja el a szegény árvát a józan ész. Most így utólag persze nagyon okosan már simán vágom, hogy útlevél meg laptop meg pénz, dehát amikor eksön van, akkor biza nem biztos, hogy pont ráérek okosnak lenni.

Erre ma, a feltételes mód egyik igen közkedvelt verzióját gyakoroltatva diákjaimmal vittem be játéknak egy olyan társasjáték-szerűt, amin az egyik kérdés ezek után már sejthető, hogy mi volt... "Ha lángokban állna az otthonod, és a családod minden tagja már biztonságban lenne, mi lenne az az egyetlen dolog, amiért mégis visszamennél, ha tehetnéd??" Hm.

Jöttek ám az érdekes, de legtöbbször előrelátott válaszok, mire Shima-mhoz jutok a kérdéssel. Ő az egyik teljesen lefedett szaúdi hölgyem, akit már a szaúdi klubban is tanítottam, abban a külön épületben, ahol felfedik nekünk az arcukat és a hajukat, mivel csak ők, nők vannak.

Azt hittem, keresve se nagyon talál majd egy választ a drága, mert igen szégyenlősen zavarban tud lenni az angolja miatt, és nem vállalja ám fel csak úgy a bizonytalan válaszait. Mire tanárnőt meglependő, már jött is felém a határozott tekintet, hogy persze, hogy tudja, mi lenne az első mentenivalója, az "abaya"-ja és az arc- és hajfedő kendője... És milyen igaza van. Ezzel is csak engem igazol a tegnapi bejegyzésem után. Hogy ezek az emberek mennyire őszintén hisznek abban, amiben hisznek. Nem az ékszerei meg a Gucci meg a Prada táskái meg útlevele meg legtöbbször bankkártyájuk híján tetemes készpénze az, ami nélkül ő szerinte bajban lenne, hanem a hitét legerősebben szimbolizáló lefedettsége.

De nekem most persze marad a laptop elsőként a mentenivalók toplistáján, figyelembe véve azt az igen tetemes mennyiségű képes megnyílvánulását az elmúlt 10 hónapnak, amit csak ő rejt.

És azt hiszem, a költözéssel kapcsolatban új perspektívát nyitok. Gondoljam azt, hogy tűz van. Csak kicsit több időm van, de akkor is tűz van. Mi az, ami nélkül nem tudok élni, és amire igazán szükségem van?? Félelmetes, hogy az eme kérdésre válasz őszinte lista igen kurta. Akkor meg??

Az igaz ember hamar utoléri magát

Amikor komolyabb változás következik be az ember életében, azt gondolja, hogy ő majd most jól feje tetejére fog állni, maga mögött hagyva mindent, ami nem illik az új képbe.

Hát pedig nem így van. Naív feltételezés.

Azzal, aki mindig az adott helyzethez, környezethez és az őt körülvevő emberekhez idomul, simán előfordulhat az állandó megújulás. Ámbár noha, nincs jogunk ítélkezni, ha ez őt valóban elégedetté teszi. De még, ha nem is, akkor sem. Legyen ez az ő súlya az ő vállán, ha ezt az utat választja.

Olyan szép lenne amúgy, ha mindenki, aki rendszeresen hajlamos ujjal mutogatni, megszólni és előítéletek tömkelegével felruházni embereket látatlanul, inkább ne tenné mindezt. Már csak azért sem, mert nagy átlagban nagyon durván keveset foglalkoznak magukkal és a részletekkel az emberek, nem valami intenzív a söprögetés a saját házuk táján, na.

Amíg a mi fejünkben és a mi testünkben nem teszünk rendet, mást is rendetlennek fogunk látni. Amíg magunkat nem tanuljuk meg szeretni, mást sem fogunk igazán. Érzelmi képtelenség.

Magunk szeretete alatt nem egy jól bevált, arcunkra felvett mosolyt és egy új szerkó felöltése vagy egy jó este által okozott pillanatnyi boldogsághormonok felszabadulását értem. Bár tudom nagyon jól, az is része az egésznek. Egy kis szeletke az mind. Ahogy alszunk, ahogy ébredünk, ahogy étkezünk, ahogy öltözünk, ahogy kommunikálunk, ahogy dolgozunk, ahogy figyelünk, ahogy beszélünk, ahogy szeretünk, ahogy megértünk, ahogy kérdezünk, ahogy válaszolunk, ahogy hallgatunk. Mind és mind és mind része. Egyenként csak részletek. Sem többek, sem kevesebbek.

Aki mindezt önmagához hűen teszi, legyen bárhol is a térképen, akkor is pont úgy teszi.

Az idegen pedig mindenhol idegen marad.

Utunk nagy próbája ez. És egyúttal önmagunk nagy tesztje is. Akarom azt hinni, hogy jó úton haladok. Mert érzem, hogy haladok.

Olyan régóta vágyakoztam a világlátás után, olyan elérhetetlennek és misztikusnak tűnt az egész. Minél inkább éreztem úgy, annál inkább nőtt a vágy is.

Erre tessék, minden szervezés és biztos nélkül egy darab jeggyel mindösszesen el lehet menni világgá. Ha nem mástól vár az ember, ha nem másnak akar bizonyítani, ha nem a másnak megfeleles lebeg az elméje előtt, hanem saját maga, és az a millió sok őt körülvevő csoda. Nyitott szemmel és szívvel.

Hihetetlen, de napi szinten tudok még mindig bekönnyezni az örömtől, hogy hol vagyok, és, hogy vagyok, aki vagyok...ez én vagyok. És én tényleg itt vagyok.

Épp a minap használtam ugye a világfalu kifejezését. Erre, pénteken a délelőtti csoportommal az új leckéhez érve kiáltott felénk a címe, "Világfalu". Nem kellett sokáig magyaráznom. Elég volt körbenéznünk, összesen hatan voltunk a teremben, öt különböző részéről a világnak. Egy kis jóhumorú fekete srác, Abdulaziz az afrikai Szomáliából, mellette egy kétgyerekes családapa, Abdulmunam a közel-keleti Líbiából, a francia huszonéves leányzó, Marie, majd a két igen vidám és igyekvő többgyerekes teljesen lefedett hölgyemény, Nada és Shima Szaúd-Arábiából. No és persze hab a bábeli zűrzavar tetején, az ő magyar tanárnőjük, Csilla. Az vagyok én ugye. :) Öröm volt nézni. Hát, bele is feledkeztem a pillanatba egy-két darabig.

Azt is beszéltük velük, hogy milyen sokszínű és milyen természetes is ez egyszerre. Merthogy, a régi időkhöz képest most aztán fényévekkel egyszerűbb elérhető közelségbe hozni a világ bármely pontját. Ha résen vagyunk, filléres közvetlen járatokkal mindezt. És mindezek után már tényleg csak a mi kíváncsiságunkra és nyitott érzékszerveinkre van szükség a testi-lelki kánaánhoz.

Marie, a francia lány első órája után akartam vele beszélni a szünetben az ügyben, hogy hogy éli meg ezt az európai szemnek elsőre szokatlan felállást a tanteremben. Mire ő: "Nem, nem, semmi gond, persze természetesen nem értek egyet a hölgyek teljes lefedettségével, de nem zavar."

És akkor ott, tágra nyílt szemekkel csapott belém a felismerés, hogy nekem pedig itt már minden mennyire természetes. És nem azért, mert megszokta a szemem, hanem azért, mert a sok elsőkörös kérdőjelet kérdéssé fogalmaztam, és válaszok után kutattam. Sokat utána olvastam, sokukat meghallgattam, és úgy igazán megérteni akartam, nem csak értetlenkedve-bólogatva rájuk hagyva továbbálni.

Olyan csodakellemes érzés elfogadni. Nem megtűrni és tolerálni, hanem úgy igazán-őszintén elfogadni. És épp azt tisztelni a másikban, hogy bárhonnan is jött, bárhová is tart, hű önmagához, hű ahhoz, amiben hisz, viszont elfogad ő is, és különben is ... egészség legyen. :)

Csilla holnap reggeltől egy egész héten át hirdetheti az igét, hogy "Jövő héten utazooook." :D

1 az tényleg páratlan, csak kevés

Jelentem, az osztály létszáma hat. Abdullah, Omar, Tareq, Abdelsalam, Bander és Ali. Csak, hogy egy kis ízelítőt adjak a muszlim babanévhatározóból.

A délutáni csoportomért változatlanul és még egyre inkább odavagyok. Annyira össze van mindenki kattanva, és annyira hihetetlenül jó a légkör, és annyi mosoly és örömteli pillanat díszíti minden napunkat, hogy köszönöm ezt nekik.

Ha így belegondolok, márpedig bele ám...biztos szokatlan gondolat lehet, hogy annyira elvarázsol ez a délutáni arab hatos férfi fogat. De tanárként megélni egy ilyen helyzetet nagyon különleges. Olyan szinten vannak tisztelettel és szeretettel az ember iránt, hogy úgy igazán öröm belépni a terembe. De a legnagyobbakat is velük nevettem eddig, olyan könnyezős igazán vidámkodósakat. Mindezt úgy, hogy mindösszesen negyedik hónapja tanulnak angolul, és olyannyira más világokból találkozott az utunk. Annál érdekesebb, annál viccesebb.

Az arra nyitott embert mindig meg lehet nevettetni. Ez megy nálunk.

Aztán 4-kor már ment megint az összemosoly, na most akkor tartsunk csak egy kis szünetet, tanárnő kérem. Már rendesen be van állva mindenkinek a biológiai órája, hogy végre magunkévá tehetjük azt a fél 3 óta érzékszerveinkre nagy hatást gyakorolt kardamomos csodát.

Merthogy ez az arab kávé fő alkotóeleme, a kardamom. Ez egy csodanövény, komolyan mondom. Aromaterápia is egyúttal. Naszóvalhát ennek igen tetemes töménységével okoskodnak többször, majd komoly procedúra árán születik meg Ő. Ezt a csodát utána forró vízzel hígítva jó darabig lehet élvezni.

Így teszünk mi is Omar-unknak köszönhetően minden áldott nap. Csak úgy pislognak befelénk más termekből, hogy nahát, hogy összeröffenünk mi minden nap vidáman kardamom illatosan.

Na de, írtam már ugye, hogy méltó partnere van ám a kávénknak, nem csak úgy lazázva hörpöljük ám... Ők ugyanis az arab kávéjukat mindenképp valami édessel kell, hogy igyák, anélkül nem teszik. Ilyen-olyan édességgel, házi vagy mesterségessel.

De ami bekoronázza, azért az mégiscsak az az arab országok egyikéből idáig repült friss datolya. Ez az, amivel a legrendszeresebben fogyasztják. A datolyapálmafáknak ugyanis sivatag kell meg forróság. Hát az meg arra felé van bőven. Így terem a datolya is bőségesen. Rengeteg különböző fajtájú van, még annál is változatosabb szezonokkal. 150-200 kiló datolyákkal térnek vissza, ha hazautaznak. Főleg a szaúdikra jellemző ez. De, ha valamiért csak 100 kilót sikerült magukkal hozni, ha jön a család, már meg is van, hogy mi legyen otthonról a szuvenír... de tényleg. Ahogy mondom. Datolyával nem viccelnek. És mostmár mi sem, úgy el lettünk kényeztetve.

Mindig is csíptem a datolyát, bár nálunk aztán nem nagy a választék ezügyben. Van az a fehér ovális kis minitálcás messziről jött, amiben egy műanyag ágnak álcázott pálcikára szúrnak föl valami 12 szottyadt meg száraz datolyának nevezett barnaságot. Na én azt is nagyon szerettem.

Erre most habzsidőzsi van itt a frissen szedett, házi ültetvényekről idáig repült puhán omlós természetes cukorszinttel az egeket verő csodákkal. Egy élmény. Nem is egy, sok. Nem lehet betelni vele. A szaúdi nőcieink többször kedveskedtek nekünk kilós kiszerelésekkel...hááát, nem állt sokáig a hűtőben, na.

Épp tegnap beszéltük Enikővel, hogy mindig milyen büszkén hozzák a saját városukban speckósan termetteket. És, hogy azt is mondták, hogy a legértékesebb az összes közül a szezon elsőként leszedett termése, főleg a legdrágább fajtákból. Tízezres nagyságrend a kilónkénti ára...

Erre ma...mit ad Omar a szemünk-szánk elé...a sógora saját ültetvényeséből tegnap Szaúd-Arábiából iderepült első leszedett termést... Erre most mit mondjak. Szótlanul élveztem.

Ja, és nem lehet ám datolyát páros számmal enni, csak páratlannal, meg nem fogalmazott okokból. Feltűnt nekik, hogy tanárnő igyekszik a cukorszintjét csak mérsékelten sokkolni, így megszületett a javaslat.

"Tanárnő, amúgy egyen 3-at. De ne 1-et, mert az bár páratlan, igen kevéske. De ma inkább egyen 5-öt, mert péntek van." :)

Hármat ettem végül. A másik kettő meg nem evését pedig jól kijógáztam ma 6-tól magamból. :) Haha.

Szia. Hány fok vagy?

- "Szia, kitöltenéd légyszi ezt itt pár fontos infóval, mielőtt nekilátsz a mai edzésnek?"

- "Miértnepersze."

- "Név, telefonszám, életkor, bérlet száma, dátum ... testhőmérséklet."

- "Hm? Hm? Hm?" - Ez vajon ebben az országban is azt jelentheti, mint nálunk??

És azzal a lendülettel már ott is matatott a fülkagylómban a kis maláj leányzó a digitális lázmérőjével.

Pont úgy néztem én is akkor, mint most szerintem te, aki olvasod. Erre kiderült, hogy elővigyázatosságból teszi mindezt minden egyes belépővel egészségügyi okokból.

Akinek 38 fölött van ma a testhőmérséklete, annak ma biza nem jár mozgás, menjen orvoshoz. Teljesen jogos amúgy ebben a nagy járványszezonban, nem is vitatom.

A vicces még az, hogy azt mondja nekem, hogy 33, jó mehet ... mondom "Mennyiii??" 33, mondja kedvesen mosolygó betessékelő arccal, hogy menjél már mozogni, és örülj, hogy nem 38 fölött van. De mondom, az nem lehet, akkor én már hűlök ki meg minden, az nem gond?... :) (Ezt nyilván kicsit benézte a szentem.)

Nem, nem, ma az nem.

Talán holnap majd azokat szűrjük. Ma még kijógázhatod magadból a fölös és esetlegesen nem harmonizáló feszült energiáidat.

Hát így is tettem. De milyen jólesett megint. Mostanában minden nap ez a rutin. 5.40-kor suliból kiesés, 6-os jógára lábszedés, majd mindent kikapcsolás, és testi-lelki lebegés. Nagyon kellemesen lelazítja, ami az ember mögött van, és felkészíti arra, ami előtte.

Utána bedaráltatok pár zöldességet meg gyümölcsöt. Ma például sárgarépa meg csillaggyümölcs volt a menü. Aztán zene a fülbe, mosoly az arcra, és irány a hazai séta. Hihetetlen izgalmas egy ilyen fülben zenés tágra nyílt pislogásos hazabaktatás az esti órákban Bukit Bintang-on át. Ez a mozgalmas negyed van a suli meg a lakásunk között.

Na de akárhogyis ígyisúgyis ma végre világgá kürtölhetem kürt nélkül is, hogy két hét múlva repülöööööök! Jééééjjj. :D

Jemen utca 15, Jemen

Csak eszembe jutott egy minapi elmélkedésem. A szemem elé került az egyik része a "Jóbarátok"-nak, amelyikben Chandler Janice-től próbált volna ikszedjére megszabadulni. Gondolta, hogy csakúgy "te jobbat érdemelsz" meg "nem veled van a gond, hanem velem" szövegekkel nem fog menni, hát valami nekünk nagyon vicces idióta, de még talán hihető helyzetet kell produkálnia.

Erre a sorozat megírói fejéből az az ötlet pattant ki, hogy adja elő, hogy őt most valami nagyon lehetetlen nevű országba helyezik át, ami szinte alig van a térképen, és onnan ki tudja, hogy mikor s hogy keveredik majd vissza. És rendesen körbelett humorizálva ez az ország, hogy milyen vicces, hogy Chandler most odamegy, amikor azt sem tudja senkinem se, hogy melyik felén van a bolygónknak.

Ez volt Jemen. És össznépi fetrengést okozott akkor, hogy Chandler azt a címet adta meg Janice-nek, hogy Jemen utca 15, Jemen. És ez valamiért akkor tényleg vicces volt. Főleg azért, mert én sem tudtam nagyon elhelyezni a térképen. Nyilván ment volna, ha nagyon akarom. De maradt csak egy vicces, lehetetlen nevű tőlünk távól álló ország, ahová biztos nem helyeznének át senkit, na.

Erre hova sodródom... Bele a muszlim világ netovábbjába. És mostmár több kedves jemeni diákot is magam mögött tudhatok. Így már nem csak úgy szárazon csukott szemmel is el tudom helyezni a térképen, hanem tudok kicsit többet a fővárosáról is, Szanaa-ról, meg az emberek szokásairól, mindennapi életéről, ételeikről. Reggelire például nagy kedvencük egy olyan tömény babos csoda, amit magyarosan írva "full"-nak ejtenek ki, és meg is kóstolhattuk ám, bibibíí.

Meg még sok egyéb fincsiséget is, ugyanis nemrégen volt nálunk olyan, hogy "Nemzetközi ételek napja". És ennek a mi iskolánkban bizony jelentése van ám...nem kicsi. Kis világfalu vagyunk mi ott az ikertornyokra rálátva egy irodaház második emeletén.

Már csak a csoportjaim önmagukban felérnek azzal. Délelőtt vagyunk összesen 8-an, de öröm nézni a felállást. Szomália, Szaúd-Arábia, Líbia, Franciaország, no és persze Magyarország mind képviseltetik magukat. A déli csoportba még becsusszan egy ománi születésű Katar-ban élő srác. Majd a délutáni kedves férfifogat szaúdi és líbiai felhozatallal.

Azt az apróságot nem is írtam, hogy vannak ám nálunk még Kínából és Koreából is. Az én francia diákom persze az egyetlen fehér ember a diákok körében. Helyes, nyitott lány, a maga tunéziai barátjával. Miatta jött Malájziába, mert most pont ideküldték a pasit.

Na de, majd mesélek meg képek meg minden, de most megyek elteszem magam holnapra, hogy minél előbb világgá kiálthassam, hogy "Juhhhééé, két hét múlva repülööööök." :D

Az arab kávé illata - borneói pillanatképekkel.

Na szóval hát, most az a felállás van itt mifelénk, hogy két kolléga is egyhónapos kiruccanását tölti. Így agyelszívatjuk magunkat napi szinten. Reggel egy csoport, majd ebéd belapátolás, hopsz még egy csoport, és, hogy nanehogymár még szofisztikáltak maradjunk aznapra, még egy 180 perces tünemény a nap végére.

Meg is érdemeljük, ahogy kinézünk este 6-ra amúgy. Testünket-szívünket-lelkünket egy az egyben belepréseljük a tantermek falai közé. Szünetekben úgy nézünk ki, mint aki keresi önmagát. Közben meg csak azért vagyunk úgy elvarázsolva, mert nem nagyon tudunk kikapcsolni, órán vagyunk akkor is, ha nem is. Izgalmas ez a tanári szakma amúgy. Nagyon tetszik. Egyre jobban. Sokan mondják, hogy nekik ez unalmas meg ingerszegény. Erre a válasz igen egyszerű…valamit nagyon rosszul csinálnak. Olyan szinten a mi kezünkben van az egész terem, a csoport, a hangulat, az atmoszféra…meg még ami belefér. Szóval nem kis felelősség is azért mindennel egy időben.

Elmélkedünk, problémamegoldunk, variálunk, kitalálunk, rendezkedünk, vágdosunk, fénymásolunk. Az utolsó utáni pillanatig. Majd az ajtó bezárul a hátunk mögött, és azzal egy időben nyílunk meg mi, meg egy új világ. Csak akkor, csak nekünk, csak aznapra. Nagy mosoly meg lendület az arcra, hozzuk ki a kihoznivalót. Ne adjuk alább.

Pattogunk, pörgünk-forgunk, nevettetünk, okosítunk, és mi meg közben még annál is inkább okosodunk.

Akkora továbbképzés ez nekünk, mint a csoda. Mert ez pont az is amúgy. Emberileg, földrajzilag, kultúrálisan, szakmailag meg még meg még ...

Ez az egész arab kultúra olyannyira lett szimpatikus amúgy, hogy odafelé is mindenképp el kell majd fújatnom magam a közel-keleti széllel. Ezek az emberek, az egész iszlám, a valláshoz való hozzáállásuk, rálátásuk, érzelmi intelligenciájuk, emberségességük, hitük, szeretetük. Magával ragadó, elgondolkodtató, megmozgató.

És nem egy-két emberről vagy bizonyos országokról vagy bizonyos rétegről beszélek ám.

Jemen, Omán, Szaúd-Arábia, Líbia, Szomália, Katar, Törökország és még biztos kihagytam valamit... a korosztály pedig 15-től 45-ig igencsak változó. És a szám is száz fölöttire tehető. Ez már egy kisebb felmérésnek is felér, valljuk be. Elsőkézből, hiteles forrásokból.

Maradjunk annyiban, hogy nem bánom, hogy visszavezet még ide az utam. Érzem, hogy van még itt dolgom meg megérteni-okosodnivalóm...

Van ez a délutáni csoportom például, akiket ebben a hónapban kértem, hogy újra taníthassak. Mert egyébként havonta váltogatják a tanár-csoport felállásokat.

Nagyon kedvelem őket. Megvan az összhang, na, rendesen. Értjük egymást, mindig tudunk nevetn is meg mindent beleadni is. Az egyik végtelenül vicces és szeretetteljes ötgyerekes családapa, Omar például a kurzusok kezdete óta minden áldott nap hozza a kis szatyrában a két termoszt meg az ételhordót. Jogosan jön a kérdés, hogy hm?

Az egyik termoszban rejlik a magával ragadó arab kávé, aminek fűszeresen izgalmas illatát már messziről beszagolom és utánacsábulok... az ételhordóban, az arab kávé méltó partnere, az egészen Szaúd-Arábiából iderepült otthoni ízűekkel összehasonlíthatatlan mintha a fáról jött volna datolya. Majd érzékszerveinket lelazítandó, hopp egy kis arab tea. Majd nyaljuk meg mind a tizet, irány a munka.

Ezt minden áldott nap. Csak nekünk. Csak azért, hogy jobban menjen a munka. Senkit nem ismert a csoportból korábban. De miért kell a szeretethez hosszú ismeretség. Ha akarjuk, adjuk, ha nem, tartogatjuk. Aki nem érdemli, úgysem viszi. Annál jobban vigyázunk mi rá, nemde.

De.

Ez az illat hozott vissza amúgy Borneóból is ... nem sok kellett, hogy ottragadjak, csodaszépséges volt nagyon.