Ezeregyesték

Visszaértünk ám szépen, gyorsan. Zengenék ódákat a mindenki által lenyűgözőnek tartott történelmi Melaka-ról, de nem teszem, mert nekünk ezúttal nagyon nem jött át. Ez a kínai újév aztán felért egy haddelhaddal. Tömegek, lelkes emberek, megmozdulásra képtelen nevezetes helyek. És akkor már hadd ne is említsem a csak nekünk csak ott 40 fokokat verő hőmérsékleteket 85-90%-os páratartalommal meg miegymás.

Na de volt visszaszámlálás meg durrogtatás meg éjjeli szentelgetés meg imádkozás meg minden, amit egy tisztességes kínai lelkű embernek illendő ilyentájt, amikor a Hold az Ökör jegyébe lép. Belekeveredtünk a sűrűjébe a murinak rendesen. Olyannyira, hogy éjjel azért többször felriadtunk két ablakunk alatti templomból címzett kongatás között, hogy akkor most ez a füst valami ágy alatti tábortűz felől jön, és akkor zendítsünk rá valami kiscserkész nótára vagy mi legyen. Na, volt ott minden.

Fura és szokatlan volt úgy lenni ott egy helyen, ahol elméletileg érdemes lenni, de mi meg nem érezzük, és mennénk inkább haza, a jó kis hűvös szobánkba, meg mennénk inkább pancsizni a jó kis frssítő medencénkbe.

Durva, hogy hogy lelassítja az embert ez az irdatlan hőség amúgy. Valamilyen szinten meg lehet ezt szokni, de azért az sem normális, hogy ventilátor meg légkondi nélkül csak kétségbeesetten pilleg az ember lánya, hogy SOS.

Na de. Mennyi minden pozitívkodás megy ám itt végbe hétközben. Van nekem esténként ez a "conversation club"-om, ami ilyen társalgó klub-féle. Eleinte nem nagyon voltam benne biztos, hogy akkor tulajdonképpen mi is fog ott zajlani, mire pikkpakk rájöttem, hogy az, amit én megálmodok. Így hát igyekszem azért adni is nekik valami okosságot apránként, de közben meg igyekszem kihasználni a soha vissza nem térő lehetőséget, és diszkréten, oldottan, viccesen megnyitni is őket az iszlámról, a kultúrájukról, a mindennapjaikról, a gondolataikról, világlátásukról. Sokkal jobban megy, mint azt vártam volna. Ezek az arab huszonéves srácok meg egy-két korosabb nagycsaládos társuk olyan szinten vezet be az életükbe és álmaikba, hogy a legizgalmasabb könyv nem adhatná így át ezt. És közben nagyon élvezem a társaságukat, meg tisztára mint valami "Akarsz róla beszélni?" klubbá leszünk tt közben.. :))

Na szóval hát arről aztán zenghetném az ódákat, olyanokat tudtam meg... Fogom is majd. Olyan mesevilág ez, hogy úgy hallgatom őket, mintha valami nagyon tehetséges mesemondó babonázna el az előadásával, holott az a csodavilág veleje, hogy maguk a szereplők adják elő, névvel, valós helyszínekkel, szeretettel.

De most térek nyugovóra, ugyanis nagy nap lesz a holnap... Reményeink szerint holnap este már hivatalosan is fogunk kapni levegőt... 5 órát utazunk érte, egészen 1300 méterig. Fel a hegyekbe, a Cameron Highlands-be, ahol egészen 25 fokig is lehűlhet a levegő... Maradjunk annyiban, a pulcsit azt még mindig nem gáz, ha itthon hagyjuk.

No de, ki a kicsit nem értékeli, az a nagyot nem is érdemli.

Ó je.

:)

Időutazunk, jéééjjj!

A csajok úgy döntöttek nekivágnak a szabadnapoknak! Szempillafelnyitás, reggeli csobbanás és napba hunyorítás után közvetlenül sikerült is foglalnunk telefonon valami hippie helyet 3 napra. Na de hova?! Hát irány Malájzia történelmi fővárosa, MELAKA!

Izgis izgis, végre megint zötyögünk, buszozunk, bambulunk ki a fejünkből és felfedezünk magunknak mindent, mi szemszájnak ingere!!!

Megyek pakolni!

Jövök majd képekkel!

Na és persze mindenkinek Nagyon Boldog Kínai Újévet!!! :)) Az ökör éve lesz ez, úgyhogy mindenki jól jár, aki azonosulni tud a szereppel... :)

A mennybejutás ára - 2. rész

Na szóval, most másnap reggel van. Kezdődik a négynapos hosszú hétvégénk, ugyanis hétfőn meg kedden kínai újévezés van itt, fejenállás, földindulás. Elég tetemes kis kínai kommuna él itt nemcsak Kuala Lumpurban, de úgy egész Malájziában. Na szóval most úgy kábé már egy hónapja minden a kínai újév körül pörög-forog. Díszek, színek, szagok, ajándékok, rendezvények, ráhangolódások, ameddig a szem ellát.

Hihetetlen amúgy a maláj naptár, havi szinten van tele piros betűs ünnepekkel. Az ok prózai. Itt miden vallás kellő figyelmet, tiszteletet és munkaszüneti napot kap. Decemberben minden a karácsony és a szilveszter körül forgott a keresztény lelkűeknek, majd januárban piros lampionokba borult a város, a kínai negyedekben elviselhetetlen bűzű ünnepekre kínáló kajákkal a kínai újévre készülődve. Tényleg elég bűzös itt a kínai kaja. Persze nem a szuperpuccos étteremekre gondolok itt, mert az még pont nem esett utunkba. De akárhol megfordultunk eddig kínai kaja hatókörében, az gázos szagú volt. Valami nagyon gusztustalan alapanyagokat használnak, ami kifőzve csak fokozza a bűzorgiát. Bár, igazából a múltkor volt szerencsénk egy rendes kis jóvágású kínai étterembe betérni egy kedves nem oly rég megismert magyar párral. Ők is igyekeznek vegán élni, mi meg pláne, így ők ajánlották ezt a vega éttermet. Hát, az mondjuk ízingerhullám volt rendesen. Az előételtől a főételen át a desszertig. Annyira sokkal kreatívabb a vega konyha amúgy. Kitalálni, hogy az a sokcsillió friss ízletes tápláló ropogós zöldség- és gyümölcsfélével mit hogy mivel mennyire hányféle és pont milyen fűszerrel és gabonával és szószmósszal tálalni, hogy minél annál gusztábban nem csak kinézzen, de tovább is akarjuk a szánkban forgatni, ízlelni. Na, ilyenekkel aztán pikkpakk le lehet venni bennünket a lábunkról. És ez is például kínai konyha volt. Az is sokszínű.

Visszatérve a maláj naptárra. Minden hónapban érheti az embert valami meglepi szabadnap, ami amúgy tökjó. Na meg persze érdekes is, mert egyúttal fel is hívja a messziről jött ember pislogó figyelmét, hogy nahát, mennyiféle emberek vagyunk, mennyi mindenben hiszünk, mennyire más fontos nekünk, és mennyire mégis egy ég alatt élünk, és egy nappal kelünk-fekszünk.

A muszlim ünnepek, a hindu ünnepek, a zsidó ünnepek, a keresztény ünnepek, a mindenféle kínai ünnepek itt mind jeleskednek szépen sorjában. Egyrészt mindenki ünnepli a sajátját, na meg hát, ha már úgyis pont olyan sokan ünneplik azt a sok többit is, sokan kedvet kapnak, és beasszimilálódnak ideiglenesen mindenfélékbe, főleg, ha buli meg leértékelés meg éljenzés meg akció meg örömködés meg költekezhetőség is jár mellé. Akkor pláne.

Kuala Lumpur öle amúgy olyan szinten leírhatatlanul felszínes rongyrázó a végsőkig fogyasztói társadalmat rejt, hogy jobban már nem is lehetne az. De tényleg addig mennek el amúgy, hogy tényleg az az érzésem, hogy innen már nincs tovább, ez a max. A karcolók meg a pucc meg a flanc meg a Gucci meg a Chanel meg a Prada meg a többi haver, akik nélkül nem élet az élet, azok mind mindenhol ott vannak. De nem ám van nekik egy komplexum vagy egy utca vagy valami, hogy oda járhatnak azok, akik érzik, hogy ettől fontosabbak, nem ám csak úgy ennyivel intézik el. Kettőt nem kell fordulni, biztos, hogy van egy valahol szemtávolságban. Plaza szinte minden nap nyílik egy. Ilyen szuperpucc kondó, mint a mienk pedig mondjuk minden másnap. Minden tele van építkezéssel, fúrással, faragással. Aztán csak úgy pikkpakk felhúzzák őket jó nagy vonzó külsővel meg flanccal, úgy kábé 10 éve alatt leamortizálják, majd hagyják sorsára, úgyis csak egy-egy évre lakják őket jobban kereső nyugatról idáig fújt dolgozók. Közben meg úgyis megnyílt már egy rakás másik, minek odafigyelni az előzőre, ha van már szebb meg jobb meg még fullosabb.

Ez nem volt valami pozitív, mi? Csak most kicsit fel lettem zaklatva, és ez pont kikívánkozott. Mindjárt írom a zaklatás okát, csak még annyit, hogy amúgy meg tényleg jól vagyunk itt meg minden erre a félévre. Az a fél év pont szuper, mert amúgy csodálatosan gyönyörű trópusi szépségei vannak fellelhető közelségben, a környező filléres repülőutakkal megközelíthetőségben levő környező csodavilágokról nem is beszélve. Nagy vágyaink közt szerepel Szingapúr, Vietnám, Laosz, Kambodzsa, Indonézia......... meg ameddig csak visz a szél. Tegnap este a kollégákkal sörözés közben pedig egy egész kis társaság szerveződött Burma felé utazási vággyal. Na az lenne még csak a durva. Az tényleg nem olyan turistalepte reklámország. Imádnánk. Úgyhogy az a fonal is beindul.

Na szóval, muszáj volt gyorsan nagyon pozitívkodnom, mert ez itt most nekünk a sok szépség között pont a kellős közepén mindennek pont csodaklassz. Tökjó munkánk van, élvezzük is, jól is keresünk vele, megkeressük ezekre az utazásokra valót, amit most sehol máshol nem tudnánk ennyi idő alatt. És, ha mégis felgyülemlene valami nem odaillő, beszállunk a liftbe, megnyomjuk a 20-ast, elmerülünk két pálma között a medencében, majd felnézünk, belehunyorítunk a napba, mély levegő, és azt mondjuk, na jóóó.

:)

Megint mennem kell, de folytatása mindig következik ...

A mennybejutás ára

Nahát, olyan ukmukfukk telnek itt a napok, hogy csak úgy hűha. Mindig van egy rakás megosztásra váró gondolat a fejemben, aztán az itt mind megosztásra váró marad... Csak úgy tesszük-vesszük itt magunkat nap mint nap, és nem nagyon ülünk le huzamosabb ideig gép elé. Na de pedig tudom én, hogy nem is kéne olyan sokat mindig, csak legalább... Na, tudom én persze, aztán mégse. Utól kell érnem magam itt is.

Hol is hagytam abba múltkor, nem is nagyon tudom már. De a lényeg a lényeg, hogy nagyon kis szépen kialakult a kis mindennapi rutinunk mostmár. Reggel kelés, hangulathoz illő zenekeresés, bezöldteázás, beműzlizés, sziluettépítés, majd irány két sarokkal odébb a taxisunk mögé behuppanás.

Taxival járnak a csajok ugyanis munkába, elnééézést. :)Merthogy a helyzet itt úgy néz ki, hogy a benzin valami irgalmatlanul olcsó, sokadrésze az otthoni áraknak, ami ugyan nem nehéz. Épp ezért, ha rendesen taxi órával megy az ember, és nem is egyedül teszi mindezt, olcsóbbra jön ki, mint a tömegközlekedés, ami pedig a reggeli csúcsidőben nem valami lélekmelengető, mint inkább idegeketpróbáratevő itt.

Ez mind szép és jó lenne, csakhogy ezt mindenki tudja, nem marad a mi kis titkunk, így a taxisofőrbácsik rendesen nem hajlandóak bekapcsolni az órát, csak fix öszeggel indulnak be, ami nyilván sokszorosa az órás megoldásnak. Csakhogy neki is érdemes legyen reggel felkelni. De nem viccelek, rendesen ment a taxis vadászás rendszeresen, aki végül egyáltalán hajlandó elvinni az embert A-ból B-be. Nincs nagyon messze neki, nem nagyon bonyolult odajutni, és az összeg is elfogadható neki... Nem viccelnek. Azért van itt munkamorál a javából. A malájok mint kiderült, tényleg ilyenek amúgy.

De nem tudnám megmondani, hogy akkor ki kivel van, ki honnan jött, ki mennyire maláj vagy sem. Ezt biztos a főváros is teszi, de itt tényleg annyiféle arcot észlelni, hogy csak na. Az, hogy sajnálatos módon az ázsiaiakat nem nagyon tudjuk behatárolni, pont vajon azokat az arcvonásokat melyik ázsiai irányból fújta ide a szél, az egy dolog. Ők vannak amúgy nagyon sokan. Aztán vannak bőven európaiak, velük már jobban boldogulunk, bár sosem tudni, ki jött csak átutazni, télből trópusokra nyaralni, puccos nemzetközi cégtől öltönyösködni, vagy huzamosabb időre ittragadni. Van itt minden.
Na meg hát, hogyisperszenem végül, de nem utolsósorban az a 22 arab ország is jelesen képviselteti magát. Muszlim ország lévén, rendesen kényelmesen hátradőlhetnek még a legvallásosabb muszlimok is, itt nekik minden adott.

Mi csak őket tanítjuk, így nagyon izgis napi szinten tapogatózni, közelebb kerülni, nagyobb rálátást nyerni az egész kultúrájukra, vallásukra, nagyon élvezem.
Ehhez mindjárt szorosan kapcsolódik, hogy hova is visz reggel bennünket Ahmadunk, a taxis, akit a szerencse szele fújt felénk. Minden reggel vár ránk, egy tök reális, fix összegért. Na de hova visz?? Hát egy olyan emeletes, sokszobás nagyházba, amit a szaúd-arábiai kormány tart fenn. Na de, hogy mire? Hát arra, hogy Eni meg egy angol nőci, Lisa meg Csilla szaúd-arábiai sokgyerekes négyfalközül reggelente kiszabaduló nőciket okítson az angol nyelv szépségeire. Tiszta izgis, nem is hiszem el, hogy milyen kultúrkavalkádban van részünk nap mint nap amúgy. Nekem ez Paradicsom. Imádom. A világ olyan sokszínűségébe ad bepillantást, amit megélni sokkal intenzívebben lehet, mint azt megírva visszaadni.

Ezért is csendesedek amúgy írásban mostanában, Enikőkével be nem áll a szánk, annyi minden ér bennünket, de azt papírra vetni, nem olyan ám. Jó, tudom, hogy ez így van rendjén, legalább próbáljam meg, mert tényleg annyira szeretnék ebből átadni dolgokat. Ezt semmiképp sem akarom mind csak magamnak megőrizni, az igét bizony hírdetni szeretném.

Na szóval hááát... Az iszlám "bibliája" ugye a Korán, ami négy lehetséges követendő utat ad írásba, a maga szabályaival, kitaposott útjaival a mennybe jutás felé. Mert hitük szerint, a halál után mindenki úgymond levizsgázik, mérlegre helyezik élete minden cselekedetét, és ekkor derül ki, hogy menny vagy pokol az érdeme. Ezért is jó biztosíték nekik a Korán, mert az abban leírtakat követve, annak szabályait meg nem szegve élve a mennyben helyfoglalást kapnak.

A legmuszlimabb, legszélsőségesebb útvonalat követő ország az Szaúd-Arábia. Angliában emlékszem, hogy láttam olyan teljesen lefeketített nőket babakocsikat tologatva, magukból annál inkább kivetkőzött férjükkel az oldalukon. Csak rácsodálkozó tekintettel figyeltem őket, hogy vajon miért, milyen élet lehet a lepelből előbukkanó tekintet mögött. Majd még azt hiszem Frei Tamás csinált egy-két igen érdekes műsort ezeknek a nőknek az életéről, amiket tátott szemmel néztünk végig. Azt gondolná ilyenkor az ember, hogy biztos jó nagy hatásvadász a pasi, fele sem lehet ennyire ilyen.

Erre besétálunk reggelente ebbe a nagy besőtétített házba, és ott várnak ránk ezek a nők a fejüket és arcukat fedő lepeltől megszabadulva, felszabadulva benemáll a szájuk trécselve. Van nekik jó nagy nappali kettő is meg konyha meg maguk a termek, ahol az órákat tartjuk. A férjeik itt tanulnak egyetemeken, ők meg a sok gyerekkel otthon ugye addig bezárva lennének, ezért a szaúdi kormány fedezi nekik az angolozást minden velejárójával együtt. Hozzák-viszik őket, bébifelügyelőket fizetnek, akik az órák közben a kicsiket szórakoztatják, na meg persze busásan az órákat is megfizetik. És nagyon jófejek. Kicsit azért izgultam, hogy milyenek lesznek, eléggé nyitottak és rugalmasak-e. Hát ők aztán azok, a javából. Ebben az épületben aztán tényleg elengedik magukat. Csinosítják magukat, smink meg hajbelövés meg ékszerezés meg minden meg nevetés vihogás viccelődés okosodás szünetekben eszmecserélés, ez nekik az igazi kikapcsolódás. Majd az órák végeztével lepel fel, elöl megkötés, alul átkötés, mindent befedés, még a szemüket sem látni, úgy elbújás a világtól, az épületből csak úgy kilépés. Elköszönni már legtöbbször nem tudok személy szerint, mert nem tudni, hogy az előbb az emeleten olyan jóízűeket kacagó csillogó kisminkelt szempár és pirospozsgás arcpír melyik lepel alatt rejlik...

Annyira folytatnám még tovább, de muszáj mennem. Most rendesen a nyelvsuliba, a többi órára oda járunk, csak a nőknek van ez az elszeparált megoldás.

Jövök majd, mondom tovább.

A teve sok neve

Muszáj ezzel kezdenem. Tegnap ugye már a harmadik napot koptattam a szép új munkahelyemen izgatottan. Apránként sikerült mindenkivel összekezetfogva bemutatkozni. A nemzetiségek tekintetében mint kiderült, tényleg ez az egyetlen nyelviskola Kuala Lumpurban, aki megteheti, hogy szinte csak angol anyanyelvűeket foglalkoztasson. Hárman is vannak Skóciából, van egy amerikai pasi és van egy angol nő, a tulaj pedig egy asszem 12 éve idevándorolt új-zélandi nőci. A szinte csakban jön két maláj helyi nő, akik közül az egyik Angliában végzett, így igen szép akcentust sikerült neki is összekovácsolni. És persze jövünk mi, a magyar misszió. :)

Na de. Gondoltuk mi, hogy akkor itt a pont. Erre, jön Gordon, egy olyan jó 50-es pasas Skóciából, aki, mikor kiderült, hogy egészen Magyarországról idáig fújt a szél bennünket, szinte akcentus nélkül kezd el MAGYARul (!!!!) beszélni... Nem mondom, hogy nem kaptam sokkot, mert de, le is kellett ülnöm. De komolyan. Annyira szürreális élmény volt itt a világ másik végén valahol egy nagy irodaházban egy makulátlanul brit fejű fickót, akivel az előbb még anyanyelvű angolul trécseltem, tökéletesen magyarul beszélni. Durva.

Adja magát a kérdés, hogy hm???

Gordon diplomata volt sok-sok éven át. És mit ad isten, Magyarhonunk is az útjába akadt a missziói során. Asszem 4 évet élt nálunk, de hogy ilyen remekül magáévá tegye a magyart, le a kalappal. Nyelvtanárként pláne nagyon izgi amúgy iyen helyzetekbe keveredni. Szóval fogadom őket szeretettel. Ja, és közben korai nyugdíjba vonult a feleségével együtt, és most épp miértnepersze Malájziában telepedtek le kicsit. Szabadidejükben tanítanak csak úgy szórakozásból gyakorlatilag, tökjól csinálják. Nyitottak, vidámak, kiegyensúlyozottak, világjártak. Mondanom sem kell, hogy szimpatikus lelkiállapot ez a szívemnek.

Visszaszökkenve arra a pontra, hogy miért is ez az egyetlen nyelviskola a városban, aki jobban megteheti, hogy megfizessen embereket...

Az előző nyelviskola, ahol elkezdtem dolgozni ukmukfukk, egy olyan rendes egész országot behálózó szervezet, valami 30valamennyi iskolával. Anyanyelvűvel még véletlenül sem hozott össze ott a sors. Bekerülni mégsem olyan pikkpakk ment amúgy. Háromfordulós sokórás izzasztás zajlott. A nemzetiségi felhozatal az elég színes volt, de azért érezni lehetett a főbb profilokat. Koreaiak, irániak és malájok főleg. Csilla persze mindjárt belecsapott egy 14 fős 12 év alatti tiszta dél-koreai csemetékből álló kezdő angol csoportba. Jófejek amúgy, csak eléggé szélsőségesek. Sokszor túl komolyan veszik magukat, sokszor meg fejenállnak. De kis szerethetőek voltak. A fizu persze a nagyüzemiségből és megfizethetőségből kifolyólag igen középkategóriás volt. És ugye közben jött ez a jobb ajánlat, ami szinte dupla órabért fizet, és elég volna csak fél évre idekötni magunkat. Azért fél év elég ám itt szerintünk. Már úgy Kuala Lumpurban. Vagy ki tudja.

Na szóval, most itt vagyunk egy ilyen kacifántos nevű CRWMC nyelviskolában... Hamar kiderült, hogy miért is megy jobban itt a szekér. Hát azért, mert itt csak és kizárólag arabok tanulnak. De úgy kábé mind a 22 országból szétosztódva, ahol az arab nyelvet beszélik. Az új-zélandi nőci ugyanis hozzáment egy Szomáliában született, de Kanadában felnőtt muszlim pasashoz, és közben már ő is felvette ezt a vallást. A férjének amúgy annyira nem mehet rosszul, van valami 6 bankja meg egy informatikai cége. Gyerekük pedig nincs. Kicsit azért is gondoltuk, hogy meg akarták nyitni ezt a nyelviskolát a feleségének, hogy lefoglalja magát. Szóval biztos, amikor elindult, valahogy az ismerősökből boronáltak össze néhány diákot. Mondta, hogy valami 7 diákjuk volt egy évvel ezelőtt. Most meg már 140 fölött vannak. De nem nagyon sikerült eddig nemzetközisedniük úgy, ahogy tervezték, mert gyakorlatilag szájról-szájra jár a nyelviskola, és amíg csak ezekbe az országokba viszik tovább a jó hírt, ez így is marad még.

Szóval nagy olajsejkek otthonról kiszabadult továbbtanulni készülő vagy épp egyetemre járó csemetéiket okosítjuk. De nem is kell ám olajsejknek lenni apukának meg anyukának, mert ezek az arab kormányok nagyon durván támogatják a továbbtanulni vágyókat. Fizetik nekik az egyetemet, nyelviskolát, plusz ezen felül olyan zsebpénzt kapnak, hogy mi egész hónapban egy jól fizető munkahelyen, ha megkeresünk majd annyit. Feleségek is vannak ám. Azért nem azt mondom, hogy csak úgy nők, mert itt szinte mindenki mindenkinek a férje meg a felesége. Nem egy szingli társadalom, na.

A nők egy másik történet. Ők ugye mind muszlimok. Ez csak egy dolog. De Szaudi-Arábiában élnek azok a nők, akik teljesen feketével fedetten járnak-kelnek. És vannak nálunk is többen. Nekik úgy van, hogy más férfi nem láthatja őket, így, ha csak úgy valahol vannak, mindig 100%-ig be vannak fedve, még a szemüket sem látni, az is egy extra fátyollal be van borítva. Így, ha vegyes csoportban vannak, így is maradnak egész órán. Tegnap volt egy helyettesítésem reggel, amikor az egyik lány így maradt óra közben is, mert volt egy pasi a csoportban. Kicsit az volt az érzésem, hogy őt jobban zavarta, hogy én mit gondolhatok, mint engem úgy egyáltalán ez a helyzet.

Már itt vagyunk egy hónapja, azért sikerült egy kis betekintést nyerni a muszlim kultúrába is. Malájziát tényleg alapvetően muszlim országnak tekintik. Így nyitott érzékszervekkel jártunkban keltünkben szív magába valami kis elképzelést erről a vallásról az ember. Nem mondom, hogy kiselőadást tudnék tartani róla, mert még csak igen kezdetlegesek az infóink, de látunk, hallunk, gondolkozunk.

Szóval egy nyelvi csoportban egyáltalán nem lep már meg egy ilyen teljesen fedett nő, akinek a száját nem látom, de, ha akarom, úgyis hallom. A szem pedig a lélek tükre, mint mondják. Azt hiszem, ennek az értelmezését már rég vettem ennyire komolyan. Egy tanítványból, akinek örültem, hogy a szemét láttam, ennyiből kell leszűrnöm minden nonverbális kommunikációját. Nem nevezném kultúrsokknak az élményt, inkább kultúrális és vallásos befogadó készenlétnek. Mindig is nehezen viseltem a "tolerancia" szót, nekem nem elég nyitott, nem elég befogadó. Ha csak úgy tolerálok valakit, az az én értelmezésem szerint annyi, hogy elviselem a másikat egy általam nem elfogadható értékrendszerrel együtt is. Én nem tolerálni szeretnék, hanem értelmezni, megérteni és tisztelni embereket úgy, ahogy vannak. Az persze nem jelenti azt, hogy akkor mindig mindenkit feltétel nélkül el kell fogadni. Csak mindig mindenkinek szeretném megadni az esélyt, hogy megláthassam milyen. Látni persze nem csak szemmel. Lélekkel.

Annyira mások vagyunk. De mindenki ám. És annyira egyformák is. Legalább annyira. Mindenkinek megvan a saját hite, értékrendszere, vélemyénye, álmai, félelmei.
De mind emberek vagyunk. Máshogy szocializálódunk, más környezetben növünk fel, más ingerek érnek bennünket.

Arra is rájöttem, hogy ez a sokaknak nehezen értelmezhető és elfogadható nagy vallásos kavalkád is csak azért lehet főleg, mert idegen. Semmi több. Amit nem értünk, nem ismerünk, sokszor félelmet kelt. Szerintem azért is tudnak olyan szűklátókörűek lenni emberek, mert kialakítják a maguk kis saját világát, amiből se ki, se be semmilyen új még nem tapasztalt ingernek. Még felborítaná a jó kis megszokott rendet. Jobb félni, mint megijedni, szokták mondani. Hát szerintem meg ne féljünk, inkább ijedjünk meg néha. Az is csak az elején újdonság. Csak egy szokatlan inger. Kövessünk el hibákat. A hiba pedig ne legyen már olyan nagyon negatív kicsengésű valami. Hát azt pont azért találták ki, hogy el lehessen követni. Miből tanulnánk? Hogyan ismernénk meg magunkat, a környezetünket és az egész világot jobban? ... Mindig mindent úgy tenni, ahogy előttünk mindenki más is tette, mindig a járt utat választani nem a tanulás útja, az csak kopírozás és biztosra menés.

De félreértés ne essék. Ha valaki így találja meg a lelki békéjét, és tényleg kiegyensúlyozottan békében tud élni, akkor minden teljesen mindegy. Itt nem a kötelező kalandvágyról beszélek, egyáltalán nem, ebben is mindenkinek mások az igényei. Csak a megalkuvásról és a konstans hiányérzetről. Na az nem jó, azt úgy nem szabadna. De persze emiatt sem ítélkeznék senki felett, csak megvannak erről is a gondolataim.

Na már megint jól elszaladt az idő, már a zuhany alatt kéne állnom.

Csak még egy gondolat.

A tegnap esti "Társalgó klub" elnevezésű órámon pont a fentiekről is folyt az eszmecsere meg az elgondolkodtatás, mire a derült égből épp egy gondolatmenet közepette megszólal a líbiai pasas, és azt mondja, ez olyan mint a teve... Hm??

Hát a tevének náluk van vagy 6 különböző neve. Minden életkorban meg ha egyedül van meg ha falkában... máshogy hívják. Én meg mondom Nepálban meg a rizzsel megy ez. Mikor nő meg mielőtt learatják meg aratás után meg főzés előtt meg alulfőzve meg túlfőzve meg még mitistudomén. Minek nevezgetnék szanaszéjjel a tevét, mikor sose láttak meg esélyes, hogy nem is fognak. Rizst meg naponta többször esznek, na azért.

Kinek mi. Kinek hogy. Nincs jobb meg szebb meg normálisabb út. Mindenkinek van sajátja. Ez az izgis.

Selamat tahun baru 2009!

Jajajajajjj. Valami titokzatos rejtélyes okokból kifolyólag nem akart beengedni engem ide a rendszer egészen tegnap estig. Mióta beköltöztünk ide, azóta szórakozott velem a kis alattomos. Majd egy számára szimpatkus jelszócserével meggondolta magát, bebocsátást nyertem... nna, itt vagyok ám. Csak közben ugye sikerült jól áthidalni mindenféle ünnepnapot itt szótlanul... hátszóvalakkor... kívánok mindenkinek örömökben, mosolyokban, lelki békében, erőben, egészségben és pozitív ingerekben gazdag 2009-et! Ha nem jön magától, ne riadjunk meg attól, hogy mi menjünk a hegyhez... ;)

Na de még hol is vagyunk mi most itt kérem... a központtól gyalogtávra olyan kis szuperzsír kéglit sikerült leakasztanunk, hogy rajzolni nem tudnánk szebbet. Az úúúgy volt... hogy ugye laktunk ott a nem túl jó illatú, sőt inkább büdös, mint nem szállónkban az amúgy nagyon barátian olcsó kínai negyedben. A szálló maga amúgy teljesen rendben volt, persze a mi nepáli mércénkkel és jókedélyű rugalmasságunkkal mérve... na de a gond az az utcán kezdődött... nagyüzemű filléres utcán főzéses frissen főtt tömény lábszagú tápanyagbevitel folyik ám a kínai negyedben, hogy nem mondom, hogy oda fogunk menni nyaralni. Na de, ezen is túl vagyunk, és nem mondom, hogy szenvedtünk volna, mert egy percig sem, tényleg nem. Csak rajtunk múlt az egész. Ha nevetünk az egészen, és tudjuk, hogy úton vagyunk, akkor élvezhető is az utazás Aból Bbe. Onnantól, hogy negatívan álltunk volna bármilyen általános értelemben vett nem egészen kényelmes körülményeinkhez, elindulhatott volna a lavina, magával rántva még a gyerekkori frusztrációkat is...

Szóval egyik kínai negyed és belváros közötti sétánk közben megpillantottam messziről egy nagyon szimpatikus lilás tüdőszínű ( :S.. ) kondoizé komplexumot, mire gondoltuk, miért ne nézzünk be, van-e kiadó valami és persze mennyiért. Az illetékes persze már nem volt elérhető, de mit ad isten, pont ott lődőrgött egy lakástulaj pont egy nekünk való "studio"-val. Jól meg is néztük magunknak... de nem kellett még csak össze sem néznünk Enikővel, tudtuk mi azt, hogy home sweet home meg minden, szerelem volt első látásra. Nehezen hittük el, hogy ez most akkor tényleg ennyi, hogy az első kondó, amit véletlenül kiszúrtunk és irányába elindultunk, mint akiket vezetnek, az pont tényleg a mienk lenne... Úgyhogy még futottunk egy-két fölöslegesnek kiderült kört azzal, hogy hírdetéseket sasoltunk, embereket csörgettünk, lakásokat méregettünk... na de, ez volt a mienk, kész, ide bizony be kellett költöznünk.

Hát itt vagyunk... tetőn pálmafákkal körbeölelt úszómedence, mellette konditerem, szauna meg mindenféle ilyen-olyan kihasználatlan szoba, meg már készül egy kávézó meg van bolt is a földszint felé. És tényleg ez itt rendesen luxuskodós. A lakás az mondanom sem kell, hogy pont a mi ízlésünk szerint beIKEA-zva mindenféle apró részletekig, de komolyan, a tulaj nőci úgy csinálta, mintha magának csinosítgatta volna. Ettől még kap a lakás egy olyan fokozott bájt, amitől úgy tényleg otthonosan jólesik az ittlét.

Ez volt ugye a lakáspara. Ami csak nekünk, csak most, épp Szentestére oldódott meg. Mindeközben több szálon futottak az izgalmak munkaügyben. Felvételi fordulók, telefonos interjúk, levelezgetések, személyes megjelenések. Meglett amúgy mindennek a gyümölcse. Olyannyira, hogy ma már a második munkanapomra igyekszem a második munkahelyemre. És most tényleg mennem kell már, muszáj készülnöm, idő van.

De tovább is van, mondom még...

Szép napot!