A még nem kitaposott ÚT

Sokat gondolkodom mostanában azokról a bizonyos derült égből véletlenül érkező egyértelmű vagy észrevétlen "jelek"-ről, amik akarva akaratlanul terelnek bennünket. A naponta hozott számtalan kisebb-nagyobb döntésekről, lehetőségekről, amelyekkel vagy élünk vagy nem.
Annyira sokan gondolkodunk erről annyira sokféleképpen. Sokakat hitük, sokakat hitetlenségük és sokakat tapasztalatuk vezérli meggyőződésük kialakításában.

Többen mondták mostanában körülöttem, hogy "véletlenek nincsenek". Akkor mik ezek a bennünket pont odaterelő történések, ahol akkor épp lennünk kell? A sorsunk lenne vagy csak útbaigazítások?

Andris szerint mi csinálunk mindent magunknak, és mi vagyunk a saját életünk kovácsa, és szerinte igenis vannak véletlenek. Ezzel részben egyetértek, hogy a döntések abszolút a mi kezünkben vannak. De azt gondolom, hogy a kínálkozó lehetőségeket nekünk kell magunkhoz vonzani. Mert szerintem meg mindennek oka van, amiért történik. Hiszem, hogy akarhatunk valamit annyira, és hihetünk valamiben annyira, hogy végül felénk sodorja az élet. Nem mondanám, hogy pontosan Egy, nevén nevezhető transzcendentális gondviselő Erő...de akkor sem hiszem, hogy mi csak úgy vagyunk, és minden csak úgy történik.

Szerintem mi mind ÚTon vagyunk. És tényleg mindig ott vagyunk, ahol lennünk kell. Ha nem vagyunk elégedettek azzal, ahol épp vagyunk, és épp ezért nem is hisszük, hogy nekünk ott kellene lennünk, az pont a bizonyítéka ennek. Mert nem akarunk eléggé máshol lenni, nem vagyunk elég bátrak, nyitottak vagy rugalmasak ahhoz, hogy változtassunk, nem hiszünk eléggé magunkban. Márpedig elénk nem rakja senki a számunkra ideális életet, a megfelelő emberekkel, anyagi helyzettel és életkörülményekkel. Csak addig jutunk, ameddig merünk jutni.

Az, hogy nekem a legnagyobb vágyam volt, hogy minél többet lássak a világból, minél többet érezzek és tapasztaljak az csak egy gondolat. Ami épp minden eddig megélt érzésből és élményből fakadt. Most meg megismerkedtem derült égből Enikővel, összekattantunk, éjtnappallátéve kutakodtunk, és végül október 1-jén utazunk, hogy valóra váltsuk az álmunk. Most vele kellett találkoznom, dolgunk van egymással.

Segíteni egymást abban, hogy megtaláljuk a lelki békénk, hogy még teljesebb életet éljünk, hogy még gazdagabbak legyünk minden nem anyagi szempontból. Hogy a "boldogság" ne egy lelkesen dobált megmagyarázhatatlan fogalom legyen, hanem egy kellemesen elégedett érzés a lelkünkben azzal, akik vagyunk, és azzal, ahová tartunk. Hogy ne csak akkor lehessünk boldogok, amikor szerelmesek vagyunk, vagy amikor valami nagyon intenzív pozitív ingerhullám ér bennünket, hanem úgy általában... Az az igazi. Bár annak elérése sokkal rögösebb, hosszabb folyamat, de legalább annyira izgalmas is.

Mindig mindent lehet. Csak tenni kell érte. Merni kell tenni érte.

Persze mindenbe bele is lehet bukni. De nem szabad azt bukásnak megélni. Az a tanulópénz. A sikerig vezető rögös úton annyiszor nem jöhetnek össze a dolgok, csalódhatunk sokszor, sokmindenben és sokmindenkiben. Ha feladjuk hamar, meg is érdemeljük, hogy ne sikerüljön végül.

Higgyünk magunkban, és higgyük, hogy akkor, ott, abban a pillanatban úgy döntünk, ahogy döntenünk kell. Az, hogy később máshogyan tennénk, az mindegy. Az adott pillanatból kell kihozni a maximumot. A következőben már nem az előzőre, hanem az újabb adódóra kell figyelnünk. Hogy ne a múltban éljünk.

Ez most nagyon lelkis lett, de muszáj volt, jólesett.