Selamat tahun baru 2009!

Jajajajajjj. Valami titokzatos rejtélyes okokból kifolyólag nem akart beengedni engem ide a rendszer egészen tegnap estig. Mióta beköltöztünk ide, azóta szórakozott velem a kis alattomos. Majd egy számára szimpatkus jelszócserével meggondolta magát, bebocsátást nyertem... nna, itt vagyok ám. Csak közben ugye sikerült jól áthidalni mindenféle ünnepnapot itt szótlanul... hátszóvalakkor... kívánok mindenkinek örömökben, mosolyokban, lelki békében, erőben, egészségben és pozitív ingerekben gazdag 2009-et! Ha nem jön magától, ne riadjunk meg attól, hogy mi menjünk a hegyhez... ;)

Na de még hol is vagyunk mi most itt kérem... a központtól gyalogtávra olyan kis szuperzsír kéglit sikerült leakasztanunk, hogy rajzolni nem tudnánk szebbet. Az úúúgy volt... hogy ugye laktunk ott a nem túl jó illatú, sőt inkább büdös, mint nem szállónkban az amúgy nagyon barátian olcsó kínai negyedben. A szálló maga amúgy teljesen rendben volt, persze a mi nepáli mércénkkel és jókedélyű rugalmasságunkkal mérve... na de a gond az az utcán kezdődött... nagyüzemű filléres utcán főzéses frissen főtt tömény lábszagú tápanyagbevitel folyik ám a kínai negyedben, hogy nem mondom, hogy oda fogunk menni nyaralni. Na de, ezen is túl vagyunk, és nem mondom, hogy szenvedtünk volna, mert egy percig sem, tényleg nem. Csak rajtunk múlt az egész. Ha nevetünk az egészen, és tudjuk, hogy úton vagyunk, akkor élvezhető is az utazás Aból Bbe. Onnantól, hogy negatívan álltunk volna bármilyen általános értelemben vett nem egészen kényelmes körülményeinkhez, elindulhatott volna a lavina, magával rántva még a gyerekkori frusztrációkat is...

Szóval egyik kínai negyed és belváros közötti sétánk közben megpillantottam messziről egy nagyon szimpatikus lilás tüdőszínű ( :S.. ) kondoizé komplexumot, mire gondoltuk, miért ne nézzünk be, van-e kiadó valami és persze mennyiért. Az illetékes persze már nem volt elérhető, de mit ad isten, pont ott lődőrgött egy lakástulaj pont egy nekünk való "studio"-val. Jól meg is néztük magunknak... de nem kellett még csak össze sem néznünk Enikővel, tudtuk mi azt, hogy home sweet home meg minden, szerelem volt első látásra. Nehezen hittük el, hogy ez most akkor tényleg ennyi, hogy az első kondó, amit véletlenül kiszúrtunk és irányába elindultunk, mint akiket vezetnek, az pont tényleg a mienk lenne... Úgyhogy még futottunk egy-két fölöslegesnek kiderült kört azzal, hogy hírdetéseket sasoltunk, embereket csörgettünk, lakásokat méregettünk... na de, ez volt a mienk, kész, ide bizony be kellett költöznünk.

Hát itt vagyunk... tetőn pálmafákkal körbeölelt úszómedence, mellette konditerem, szauna meg mindenféle ilyen-olyan kihasználatlan szoba, meg már készül egy kávézó meg van bolt is a földszint felé. És tényleg ez itt rendesen luxuskodós. A lakás az mondanom sem kell, hogy pont a mi ízlésünk szerint beIKEA-zva mindenféle apró részletekig, de komolyan, a tulaj nőci úgy csinálta, mintha magának csinosítgatta volna. Ettől még kap a lakás egy olyan fokozott bájt, amitől úgy tényleg otthonosan jólesik az ittlét.

Ez volt ugye a lakáspara. Ami csak nekünk, csak most, épp Szentestére oldódott meg. Mindeközben több szálon futottak az izgalmak munkaügyben. Felvételi fordulók, telefonos interjúk, levelezgetések, személyes megjelenések. Meglett amúgy mindennek a gyümölcse. Olyannyira, hogy ma már a második munkanapomra igyekszem a második munkahelyemre. És most tényleg mennem kell már, muszáj készülnöm, idő van.

De tovább is van, mondom még...

Szép napot!