A teve sok neve

Muszáj ezzel kezdenem. Tegnap ugye már a harmadik napot koptattam a szép új munkahelyemen izgatottan. Apránként sikerült mindenkivel összekezetfogva bemutatkozni. A nemzetiségek tekintetében mint kiderült, tényleg ez az egyetlen nyelviskola Kuala Lumpurban, aki megteheti, hogy szinte csak angol anyanyelvűeket foglalkoztasson. Hárman is vannak Skóciából, van egy amerikai pasi és van egy angol nő, a tulaj pedig egy asszem 12 éve idevándorolt új-zélandi nőci. A szinte csakban jön két maláj helyi nő, akik közül az egyik Angliában végzett, így igen szép akcentust sikerült neki is összekovácsolni. És persze jövünk mi, a magyar misszió. :)

Na de. Gondoltuk mi, hogy akkor itt a pont. Erre, jön Gordon, egy olyan jó 50-es pasas Skóciából, aki, mikor kiderült, hogy egészen Magyarországról idáig fújt a szél bennünket, szinte akcentus nélkül kezd el MAGYARul (!!!!) beszélni... Nem mondom, hogy nem kaptam sokkot, mert de, le is kellett ülnöm. De komolyan. Annyira szürreális élmény volt itt a világ másik végén valahol egy nagy irodaházban egy makulátlanul brit fejű fickót, akivel az előbb még anyanyelvű angolul trécseltem, tökéletesen magyarul beszélni. Durva.

Adja magát a kérdés, hogy hm???

Gordon diplomata volt sok-sok éven át. És mit ad isten, Magyarhonunk is az útjába akadt a missziói során. Asszem 4 évet élt nálunk, de hogy ilyen remekül magáévá tegye a magyart, le a kalappal. Nyelvtanárként pláne nagyon izgi amúgy iyen helyzetekbe keveredni. Szóval fogadom őket szeretettel. Ja, és közben korai nyugdíjba vonult a feleségével együtt, és most épp miértnepersze Malájziában telepedtek le kicsit. Szabadidejükben tanítanak csak úgy szórakozásból gyakorlatilag, tökjól csinálják. Nyitottak, vidámak, kiegyensúlyozottak, világjártak. Mondanom sem kell, hogy szimpatikus lelkiállapot ez a szívemnek.

Visszaszökkenve arra a pontra, hogy miért is ez az egyetlen nyelviskola a városban, aki jobban megteheti, hogy megfizessen embereket...

Az előző nyelviskola, ahol elkezdtem dolgozni ukmukfukk, egy olyan rendes egész országot behálózó szervezet, valami 30valamennyi iskolával. Anyanyelvűvel még véletlenül sem hozott össze ott a sors. Bekerülni mégsem olyan pikkpakk ment amúgy. Háromfordulós sokórás izzasztás zajlott. A nemzetiségi felhozatal az elég színes volt, de azért érezni lehetett a főbb profilokat. Koreaiak, irániak és malájok főleg. Csilla persze mindjárt belecsapott egy 14 fős 12 év alatti tiszta dél-koreai csemetékből álló kezdő angol csoportba. Jófejek amúgy, csak eléggé szélsőségesek. Sokszor túl komolyan veszik magukat, sokszor meg fejenállnak. De kis szerethetőek voltak. A fizu persze a nagyüzemiségből és megfizethetőségből kifolyólag igen középkategóriás volt. És ugye közben jött ez a jobb ajánlat, ami szinte dupla órabért fizet, és elég volna csak fél évre idekötni magunkat. Azért fél év elég ám itt szerintünk. Már úgy Kuala Lumpurban. Vagy ki tudja.

Na szóval, most itt vagyunk egy ilyen kacifántos nevű CRWMC nyelviskolában... Hamar kiderült, hogy miért is megy jobban itt a szekér. Hát azért, mert itt csak és kizárólag arabok tanulnak. De úgy kábé mind a 22 országból szétosztódva, ahol az arab nyelvet beszélik. Az új-zélandi nőci ugyanis hozzáment egy Szomáliában született, de Kanadában felnőtt muszlim pasashoz, és közben már ő is felvette ezt a vallást. A férjének amúgy annyira nem mehet rosszul, van valami 6 bankja meg egy informatikai cége. Gyerekük pedig nincs. Kicsit azért is gondoltuk, hogy meg akarták nyitni ezt a nyelviskolát a feleségének, hogy lefoglalja magát. Szóval biztos, amikor elindult, valahogy az ismerősökből boronáltak össze néhány diákot. Mondta, hogy valami 7 diákjuk volt egy évvel ezelőtt. Most meg már 140 fölött vannak. De nem nagyon sikerült eddig nemzetközisedniük úgy, ahogy tervezték, mert gyakorlatilag szájról-szájra jár a nyelviskola, és amíg csak ezekbe az országokba viszik tovább a jó hírt, ez így is marad még.

Szóval nagy olajsejkek otthonról kiszabadult továbbtanulni készülő vagy épp egyetemre járó csemetéiket okosítjuk. De nem is kell ám olajsejknek lenni apukának meg anyukának, mert ezek az arab kormányok nagyon durván támogatják a továbbtanulni vágyókat. Fizetik nekik az egyetemet, nyelviskolát, plusz ezen felül olyan zsebpénzt kapnak, hogy mi egész hónapban egy jól fizető munkahelyen, ha megkeresünk majd annyit. Feleségek is vannak ám. Azért nem azt mondom, hogy csak úgy nők, mert itt szinte mindenki mindenkinek a férje meg a felesége. Nem egy szingli társadalom, na.

A nők egy másik történet. Ők ugye mind muszlimok. Ez csak egy dolog. De Szaudi-Arábiában élnek azok a nők, akik teljesen feketével fedetten járnak-kelnek. És vannak nálunk is többen. Nekik úgy van, hogy más férfi nem láthatja őket, így, ha csak úgy valahol vannak, mindig 100%-ig be vannak fedve, még a szemüket sem látni, az is egy extra fátyollal be van borítva. Így, ha vegyes csoportban vannak, így is maradnak egész órán. Tegnap volt egy helyettesítésem reggel, amikor az egyik lány így maradt óra közben is, mert volt egy pasi a csoportban. Kicsit az volt az érzésem, hogy őt jobban zavarta, hogy én mit gondolhatok, mint engem úgy egyáltalán ez a helyzet.

Már itt vagyunk egy hónapja, azért sikerült egy kis betekintést nyerni a muszlim kultúrába is. Malájziát tényleg alapvetően muszlim országnak tekintik. Így nyitott érzékszervekkel jártunkban keltünkben szív magába valami kis elképzelést erről a vallásról az ember. Nem mondom, hogy kiselőadást tudnék tartani róla, mert még csak igen kezdetlegesek az infóink, de látunk, hallunk, gondolkozunk.

Szóval egy nyelvi csoportban egyáltalán nem lep már meg egy ilyen teljesen fedett nő, akinek a száját nem látom, de, ha akarom, úgyis hallom. A szem pedig a lélek tükre, mint mondják. Azt hiszem, ennek az értelmezését már rég vettem ennyire komolyan. Egy tanítványból, akinek örültem, hogy a szemét láttam, ennyiből kell leszűrnöm minden nonverbális kommunikációját. Nem nevezném kultúrsokknak az élményt, inkább kultúrális és vallásos befogadó készenlétnek. Mindig is nehezen viseltem a "tolerancia" szót, nekem nem elég nyitott, nem elég befogadó. Ha csak úgy tolerálok valakit, az az én értelmezésem szerint annyi, hogy elviselem a másikat egy általam nem elfogadható értékrendszerrel együtt is. Én nem tolerálni szeretnék, hanem értelmezni, megérteni és tisztelni embereket úgy, ahogy vannak. Az persze nem jelenti azt, hogy akkor mindig mindenkit feltétel nélkül el kell fogadni. Csak mindig mindenkinek szeretném megadni az esélyt, hogy megláthassam milyen. Látni persze nem csak szemmel. Lélekkel.

Annyira mások vagyunk. De mindenki ám. És annyira egyformák is. Legalább annyira. Mindenkinek megvan a saját hite, értékrendszere, vélemyénye, álmai, félelmei.
De mind emberek vagyunk. Máshogy szocializálódunk, más környezetben növünk fel, más ingerek érnek bennünket.

Arra is rájöttem, hogy ez a sokaknak nehezen értelmezhető és elfogadható nagy vallásos kavalkád is csak azért lehet főleg, mert idegen. Semmi több. Amit nem értünk, nem ismerünk, sokszor félelmet kelt. Szerintem azért is tudnak olyan szűklátókörűek lenni emberek, mert kialakítják a maguk kis saját világát, amiből se ki, se be semmilyen új még nem tapasztalt ingernek. Még felborítaná a jó kis megszokott rendet. Jobb félni, mint megijedni, szokták mondani. Hát szerintem meg ne féljünk, inkább ijedjünk meg néha. Az is csak az elején újdonság. Csak egy szokatlan inger. Kövessünk el hibákat. A hiba pedig ne legyen már olyan nagyon negatív kicsengésű valami. Hát azt pont azért találták ki, hogy el lehessen követni. Miből tanulnánk? Hogyan ismernénk meg magunkat, a környezetünket és az egész világot jobban? ... Mindig mindent úgy tenni, ahogy előttünk mindenki más is tette, mindig a járt utat választani nem a tanulás útja, az csak kopírozás és biztosra menés.

De félreértés ne essék. Ha valaki így találja meg a lelki békéjét, és tényleg kiegyensúlyozottan békében tud élni, akkor minden teljesen mindegy. Itt nem a kötelező kalandvágyról beszélek, egyáltalán nem, ebben is mindenkinek mások az igényei. Csak a megalkuvásról és a konstans hiányérzetről. Na az nem jó, azt úgy nem szabadna. De persze emiatt sem ítélkeznék senki felett, csak megvannak erről is a gondolataim.

Na már megint jól elszaladt az idő, már a zuhany alatt kéne állnom.

Csak még egy gondolat.

A tegnap esti "Társalgó klub" elnevezésű órámon pont a fentiekről is folyt az eszmecsere meg az elgondolkodtatás, mire a derült égből épp egy gondolatmenet közepette megszólal a líbiai pasas, és azt mondja, ez olyan mint a teve... Hm??

Hát a tevének náluk van vagy 6 különböző neve. Minden életkorban meg ha egyedül van meg ha falkában... máshogy hívják. Én meg mondom Nepálban meg a rizzsel megy ez. Mikor nő meg mielőtt learatják meg aratás után meg főzés előtt meg alulfőzve meg túlfőzve meg még mitistudomén. Minek nevezgetnék szanaszéjjel a tevét, mikor sose láttak meg esélyes, hogy nem is fognak. Rizst meg naponta többször esznek, na azért.

Kinek mi. Kinek hogy. Nincs jobb meg szebb meg normálisabb út. Mindenkinek van sajátja. Ez az izgis.