Az arab kávé illata - borneói pillanatképekkel.

Na szóval hát, most az a felállás van itt mifelénk, hogy két kolléga is egyhónapos kiruccanását tölti. Így agyelszívatjuk magunkat napi szinten. Reggel egy csoport, majd ebéd belapátolás, hopsz még egy csoport, és, hogy nanehogymár még szofisztikáltak maradjunk aznapra, még egy 180 perces tünemény a nap végére.

Meg is érdemeljük, ahogy kinézünk este 6-ra amúgy. Testünket-szívünket-lelkünket egy az egyben belepréseljük a tantermek falai közé. Szünetekben úgy nézünk ki, mint aki keresi önmagát. Közben meg csak azért vagyunk úgy elvarázsolva, mert nem nagyon tudunk kikapcsolni, órán vagyunk akkor is, ha nem is. Izgalmas ez a tanári szakma amúgy. Nagyon tetszik. Egyre jobban. Sokan mondják, hogy nekik ez unalmas meg ingerszegény. Erre a válasz igen egyszerű…valamit nagyon rosszul csinálnak. Olyan szinten a mi kezünkben van az egész terem, a csoport, a hangulat, az atmoszféra…meg még ami belefér. Szóval nem kis felelősség is azért mindennel egy időben.

Elmélkedünk, problémamegoldunk, variálunk, kitalálunk, rendezkedünk, vágdosunk, fénymásolunk. Az utolsó utáni pillanatig. Majd az ajtó bezárul a hátunk mögött, és azzal egy időben nyílunk meg mi, meg egy új világ. Csak akkor, csak nekünk, csak aznapra. Nagy mosoly meg lendület az arcra, hozzuk ki a kihoznivalót. Ne adjuk alább.

Pattogunk, pörgünk-forgunk, nevettetünk, okosítunk, és mi meg közben még annál is inkább okosodunk.

Akkora továbbképzés ez nekünk, mint a csoda. Mert ez pont az is amúgy. Emberileg, földrajzilag, kultúrálisan, szakmailag meg még meg még ...

Ez az egész arab kultúra olyannyira lett szimpatikus amúgy, hogy odafelé is mindenképp el kell majd fújatnom magam a közel-keleti széllel. Ezek az emberek, az egész iszlám, a valláshoz való hozzáállásuk, rálátásuk, érzelmi intelligenciájuk, emberségességük, hitük, szeretetük. Magával ragadó, elgondolkodtató, megmozgató.

És nem egy-két emberről vagy bizonyos országokról vagy bizonyos rétegről beszélek ám.

Jemen, Omán, Szaúd-Arábia, Líbia, Szomália, Katar, Törökország és még biztos kihagytam valamit... a korosztály pedig 15-től 45-ig igencsak változó. És a szám is száz fölöttire tehető. Ez már egy kisebb felmérésnek is felér, valljuk be. Elsőkézből, hiteles forrásokból.

Maradjunk annyiban, hogy nem bánom, hogy visszavezet még ide az utam. Érzem, hogy van még itt dolgom meg megérteni-okosodnivalóm...

Van ez a délutáni csoportom például, akiket ebben a hónapban kértem, hogy újra taníthassak. Mert egyébként havonta váltogatják a tanár-csoport felállásokat.

Nagyon kedvelem őket. Megvan az összhang, na, rendesen. Értjük egymást, mindig tudunk nevetn is meg mindent beleadni is. Az egyik végtelenül vicces és szeretetteljes ötgyerekes családapa, Omar például a kurzusok kezdete óta minden áldott nap hozza a kis szatyrában a két termoszt meg az ételhordót. Jogosan jön a kérdés, hogy hm?

Az egyik termoszban rejlik a magával ragadó arab kávé, aminek fűszeresen izgalmas illatát már messziről beszagolom és utánacsábulok... az ételhordóban, az arab kávé méltó partnere, az egészen Szaúd-Arábiából iderepült otthoni ízűekkel összehasonlíthatatlan mintha a fáról jött volna datolya. Majd érzékszerveinket lelazítandó, hopp egy kis arab tea. Majd nyaljuk meg mind a tizet, irány a munka.

Ezt minden áldott nap. Csak nekünk. Csak azért, hogy jobban menjen a munka. Senkit nem ismert a csoportból korábban. De miért kell a szeretethez hosszú ismeretség. Ha akarjuk, adjuk, ha nem, tartogatjuk. Aki nem érdemli, úgysem viszi. Annál jobban vigyázunk mi rá, nemde.

De.

Ez az illat hozott vissza amúgy Borneóból is ... nem sok kellett, hogy ottragadjak, csodaszépséges volt nagyon.