Nem vész el, csak átalakul.

De nem ám. Semmisem se. Csilla se nem se. Csak figyel meg fogadja, ami jon, es engedi, ami megy. Igy megy ez...

Gyermekkoromban olyan görcsösen nem bírtam a végeket. Ha közeledett a vasárnapi Disney vagy a Família kft. vége, már félszemmel figyeltem Anyszim, hogy ő majd mindjárt összecsapja a tenyereit ennek is a végét konstatálva, hogy akkor mostmár tegyük hasznossá magunkat. Vasárnap este...ó jaj, kezdődik a hét. Augusztus vége...fúúha, kezdődik az iskola. Volt az bármi, elcsattant akár egy-két könnycsepp is, hogy nanemárhogy minden jónak vége kell lennie. Eszembe nem volt visszatekinteni, és örülni, hogy egyáltalán megtörtént és, hogy ilyen jó volt, hogy ennyire sajnálom. Örülni, hogy ezt most már magammal viszem. Napersze. Ehhez azért nőni kell. Élni kell.

Hát én meg növök. Élek. Mindent jól megélek.

És mára már olyan okos is lettem az égig érő fák tövében pamutszivárványok horgolása közben az esőben énekelve...hogy azt is tudom, hogy mindennek a vége valaminek a kezdete. Azóta végigbambulom a moziban a stáblistát a filmek végén, és kellemesen végigdúdolom a levezető zenét is az előző képsorokon elmélkedve. Ha ráhangolódásom engedi, lefölözöm a nagy okosságát a rámhatásával. Ha pont nem ér rá az elmém nagyon okosnak lenni, csak úgy simán örülök, hogy kikapcsolt, nem mozgott.

Nem kell mindig mindennek valamiért. Pedig a lelkem mélyén tudom, hogy pedig igencsak úgy van az. De akkor inkább úgy fogalmazok, hogy a jól betanított lélek jól megélt kellően izgalmas biciklis kiruccanások után a két segéd kerék nélkül már elengedett kézzel is remekül száguld. Mert amikor már nem az egyensúlyozásra, az el nem esésre meg az útjába kerülő akadályok kikerülésére koncentrál az ember fia lánya, jobban ráér látni is nem csak nézni, és már csukott szemmel is nyitottan örülni. Meg nem fél már annyira az eleséstől sem. Előfordul. Egészség legyen.

Én nem tudom, ez most honnan jött.

Az a nagy harci helyzet, hogy a következő hónapok annyi jövök-megyeket rejtenek magukban, hogy egy helyben állva sem nagyon tudom már, hol vagyok. Azt sem tudom, mi miatt legyek a legizgatottabb. Na jó. Leszek csak úgy általában. De úgy nagyon.

Pont amennyire nyálasan hangzik, úgy élem meg én is...ébren álmodok. Hálás vagyok a sorsnak és a szeretteimnek, hogy így lehet ez. És pont annyira is értékelem, amennyire megérdemli, egy ingerrel sem szegényebben. Azt aztán megtanultam, a fától látni az erdőt. És persze, hogy nem mindig lehet. De akkor tegyünk érte. Tanuljunk megállni, mély levegőt venni, és megkérdezni magunktól, hogy, ha valami nem klappol vagy, ha nem ott vagyunk, ahol lennünk kell, akkor mit tehetünk, hogy jobb legyen nekünk. Ha elérhetetlenre vágyunk, akkor arra várhatunk. Tűzzünk ki kisebb célokat, és tegyük egyre magasabbra a mércét. És nevessünk minden nap. Ha semmi sem vicces, nézzünk bele a tükörbe vigyorgó fejjel, és már csak azért is mosolygunk egy őszintét, hogy milyen vicces ahogy ott állunk magunkat nevettetve. Vagy valami. Vagy bármi.

Már megint jól elrugazkodtam mindattól, amiket olyan nagyon "papírra" akarnék már vetni...nehezen jön a lendület az íráshoz. De nagyon nem azért, mert nincs alapanyag. Az aztán csak halmozódik a fejben meg a lélekben, csak győzzem lementeni. De úgy sajnálom amúgy, mert annyi mindent meg szeretnék osztani. Pláne, hogy annyi visszajelzést kaptam, hogy olvasnak, és mivanmár, hogy mostanában csak olvasnának, de nincs mit. Ez amúgy olyan hihetetlen, annyira köszönöm. Nagyon szokatlanul jóleső.

Arra gondoltam, hogy kitrükközöm magam...mától hazaindulásom napjáig minden nap jelentkezem egy kis szösszenettel. Nem kell, hogy hosszú legyen, nehogy arra fogva elsumákoljam. Csak valami apró aznapi öröm. És ezt most megígérem. Punktum. Akarok mgosztani. (Ja, amúgy július 31. az egyik izgatottan várt dátum a közeljövőben...)

A múlt hetet például a csodaszépségesen természetes Borneo-n töltöttük. Annak a terebélyes nagy szigetnek egy kis maláj tartományán legalábbis. Az úgy van, hogy van a Malájzia Peninsula, ami egy nagy Ázsiából kiálló csücskös félsziget, ezen vagyunk mi itt Kuala Lumpur-ral együtt. Északi szomszédságban Thaiföld-del. És van Borneo szigete, amin osztozkodnak azért páran. Sabah és Sarawak még Malájziához tartozik, egy mindkettőtöl nagyobb rész Indonéziáé, majd egy kis bolhapiszoknyi területen figyel északon Brunei, akinek nem kell a szomszédba kopogtatni aranyrögért. Már csak azért sem, mert a szomszédnak úgysincs, neki meg pont van bőven.

Na jó, na jó, lehet, hogy Sabah tényleg nem nagyon vagyonos anyagilag, de ámulni-bámulni valóból van neki bőségesen, így ő nyer. Hihetetlen nyugalom és természetes pompa lepi el az egészet. Én gondoltam, hogy szép lesz, de az ugyancsak visszafogott feltételezés volt részemről a megtapasztaltakhoz képest.

Megint nem nagyon körvanalazódott bennünk a hogysmint legyen az utolsó pillanatig. És már az utolsón is túl, ott töltött első délutánunkon megálmodtuk az azt követő 7 napot. Forrott is a drót a foglalásokhoz meg el is kaptunk még egy kedves repülőjegyfoglalós hölgyet zárás után 5 perccel. Az azért tényleg megmosolyogtató, hogy itt egy repülöjegy annyi is lehet, mint otthon egy vonatjegy Budapestre Debrecenből. Így aztán tényleg teljesen kézzel foghatóan átélhetően elérhetővé teszi nekünk az élménygyűjtést.

Na szóval, míg Enikőke heggyel szemben nyomult a felhők felett, Csilla Némó nyomába eredt. Himaláját járt, ott a gyűrődést nehezen bíró térdem arra kért, hogy ezúttal hadd maradjon vízszintesben, és inkább trópusi szigeten égesse a nap meg ázzon a sós vízben...én meg mondom, najóóó legyen, meg különben is...Nééémóóóó??? Én meg gondoltam kis naívan, hogy csak úgy megyek majd "snorkeling"-ezni a búvárszemüvegemmel meg pipa alakú levegőt szolgáltató fogalmam sincs hogy hívják készülékemmel...na persze, mi. Arról nem volt szó, hogy miket, kiket fogok látni. Az milyen, hogy Csilla a víz alatt levegő után kapkodva csak azt ismételgeti, hogy AtyaÚristen a lehető legpozitívabb szövegkörnyezetben, amiben Isten nevét a szánkra vehetjük? Ez valami hihetetlen csoda volt a víz alatt. Egy olyan világ tárult a szemeim elé, hogy világvége. 20-30 m-re a parttól. Korallrengeteg, a szívárványtól is klasszisokkal színesebb színekben pompázó halnak álzácott képződmények...de mintha műanyagból lettek volna, komolyan...ez tényleg az a nem hiszek a szemeimnek helyzet volt ám. És nem telt bele sok idő...mire feltűnt Ő...pont mint a mesében...a maguk kis puha tengeráramlattal himbálózó korallfészkében... Némóék ... megálltam, és csak kapkodtam a sósvizet... szép volt.

Harmadnap vadvízi eveztünk, sodródtunk... mindig csak mondjuk... hát most esélyünk nem volt... ússz és evezz, ússz és evezz, ússz és ússz és ússz és evezz... Izgalmas volt.

Hajnalkorán tovább Kota Kinabalu-ból Sandakan-ba repültünk. Tan Nagybácsi Dzsungeltáborába... vicces így lefordítva.
Három nap. Benn a dzsungel szívében. Se ablak, se ajtó, se zuhany. Csak a Dzsungel könyve. Tálcán, csak nekünk, ameddig a szem ellát. Hihetetlen kellemes hangulat, jófej emberek a világ minden tájáról, közvetlen és még annál is jobb arc személyzet mindennel felvértezve. Egy közös. A kalandos természet szeretete, és a vágy, hogy megpillanthassuk természetes élőhelyén a borneo-i dzsungel királyát...az orángutánt és a csak Borneo-n fellelhető Proboscis majmokat. Az orángutánt nem kell magyaráznom, de az utóbbi az a viccesen hosszú orrú pókhasú majomféle, akik tényleg csak errefelé tengenek lengenek. És csak úgy megjegyzem, hogy az orruk hossza a szexuális érettségüket jelzi ám. A természet játéka.

Jutott nekünk mindenből. És csak láttunk és ámultunk és bámultunk és a fejünkből kipislogva néztünk össze sokszor, hogy ezt most tényleg igazából?
Indulásunk reggelén még a reggeli motorcsónakos szafarinkon egy sokméteres piton aurájába is beléptünk. Ha jól emlékszem Ká-nak hívták a Dzsungel könyvében. Mert pont olyan volt.

Tiszta mese volt az egész.

Utolsó éjszakánkra azért megleptük magunkat egy jól szituált, rendesen fullos szállással. Bírjuk a szélsőségeket, na. Élvezzük. Ez megint egy távolabbi, Tawau nevű város volt. Oda lebuszoztunk, árkon-bokron, sok-sok pálmaültetvényen át. Este még frissen fogott és sült garnélarák meg kagyló a tengerparton, aztán olyat aludtunk, hogy még azt a fáradtságot is kialudtuk magunkból, ami nem is volt bennünk. Már előre is, annyira bekényelmesedtünk.

Reggel Csilla maláj fodrászkodott, és kézzel-lábbal azt magyarázta, hogy milyen szeretné, ha lenne a haja. De már félúton érezte, hogy najó, akármi is lesz ebből, ezek az emberek olyan aranyosak, közvetlenek és jószándékúak, hogy ez mindenképp emlék lesz. És rendesen jó lett. Na ugye.

Tök véletlenül még utolsó napra mit sikerült beleillesztenünk a meseút végére...hát utat a csokiültetvényes csokifaluba...ahogy mondom. Kakaóbab, ameddig a szem ellát. Kedves emberek, lélegzetelállító táj, 100%-os csokifák és vízesések hada esőerdőbe közrefogva a trópusi esőben...Amikor már az ingatlanárak felől érdeklődtünk Enikőkével, akkor éreztük, na jóóó... nyomás vissza... a csúcson kell abbahagyni.

Utolsó gondolat.

Egy kedves otthoni jógastúdió küld nekem rendszeresen nagyon okos elgondolkodtatókat.

Legutóbbi megfogós...

"Ha boldog akarsz lenni, tűzz ki bármilyen célt, csak egyet ne: a boldogságot. "
(Lucian Blaga)

Mert ugyehogyugye az út tesz boldoggá, nem a célbaérés.