Eni Miss es Csilla Miss - 4. nap

Itt mindig minden máshogy van. Az a vicces, hogy még ahhoz képest is, hogy az ember úgy van vele, hogy bárhogy lehet. Annyi sokat nevetünk magunkon és az értelmezési próbálkozásainkon, a végeredményen meg a legtöbbet. Ez itt kérem egy all inclusive last minute út bele a bábeli zűrzavarba, biztonsági öveket becsatolni.

Maradjunk annyiban, hogy késő huszonévesen és harmincévesen azért egy sajátunktól ennyire különböző kultúrájú család otthonába befészkelni azért magával hoz ezt-azt. J Szívük teljes szeretetével tesznek mindent, így nincs mese, mivel megbántani nem akarunk, taktikáznunk kell. A termosz meg egy-két palack már megtelt sokadjára szétcukrozott teával, az ágy alatt már befigyel egy-két zacskó tele beazonosíthatatlan íztelen, ragadós nepáli házi rágcsálnivalóknak latszo targyakkal, és az is hamar kiderült, hogy pottyantósra járni hasmenéssel sem olyan jó. Na de, a jó öreg széntabletta mar dolgozik az ugyon. A hideg vizes zuhanyzas is jol megy mar, ott vagyunk a szeren. Kulonben is, nagy es okos sokattanult emberek is megmondtak, hogy a melegvizes zuhany kivonja a testunkbol az asvanyi anyagokat. Mi meg azt nem akarhatjuk, de nem am. :)

Mi ugye idejöttünk nem túlenni magunkat meg megtisztulni meg nappal ébredni meg nappal mozogni meg miegymás. Ember tervez, Isten végez, milyen jól tartja a mondás. Arról nem volt szó, hogy gyerek már ugye nincs a háznál, és ők itt az egyik legjobbmódúak, így anyuka fogadott lányának tekintve bennünket azt tűzte ki küldetésének, hogy a következő 3 hétben végigasszisztálja, hogy mekkorára lehet felpumpálni két szegény ártatlan európai lányt. J Komolyan mondom, reggeltől estig a konyhában van. Na de, nem azért ám, hogy jaj, mennyi mindent főzzek, meg sokfélét meg jaj holnap mit, hanem töménytelen mennyiségű daal bhat-ot kétszer egy nap, amit jól kérdezés nélkül utántöltenek minden alkalommal. Amikor tegnap este azt mondtuk, hogy tényleg nem bírunk ma vacsorázni, bocsánatért esedezünk, na dráma lett, hogy mit csinálnak rosszul, mert olyan nincs, hogy ember nem vacsorázik. Rendesen dráma volt nekik. Mi meg itt élvezkedtünk a szobában, hogy szegény szervezetünknek végre van ideje emészteni is.

Na de, új nap virradt, 7kor már kérdezés nélkül kopogott az ikszedik sziruposra cukrozott teánk az ajtón, jéjj. Egész egyszerűen nem volt még lehetőség módosítani, mert nincs kérdés, amire válaszolhatnánk. Fél 10-kor pedig kész volt a kaja, anyuka direkt korábban kezdte, mert jézusom, nem vacsoráztunk ugye, hát már kopoghat a szemünk, anélkül nem mehetünk tanítani.

Kezdésnek, a daal bhat most tök más volt, valami sokkal kevésbé fűszeres csicseriborsós aludt tejes rizses sült krumplis egyveleg, jól esett a gyomrunknak mellőzni a curryt. Folytatásnak, közölték, hogy ma estétől változás lesz a menün vacsoránál. Nem elég, hogy direkt mást főzött anyuka nekünk ma reggelre, nagy valószínűséggel miattunk több évtizedes napi hagyományos daal bhat-jukon is változtatnak, mert a mi gyomrunk ezt így biztos nem bírja, és azt akarják, hogy nekünk jó legyen. Ez itt tényleg hatalmas. És mondtuk, hogy miattunk ne tegyék, de inkább azt mondják, hogy nem miattunk, csak hagyjuk, hogy a kedvünkben járjanak.

A laza reggeli csevej közben egyszer csak bedobja apuka, hogy az iskolaigazgató helyett be kéne ugrani egy hónapra vezetni az iskolát, ugye nem gond… ?!? … :) Miértnepersze. Nyitottak és rugalmasak vagyunk mi. És az a durva, hogy itt egy ilyen ajánlaton már meg sem lepődik az ember. És az ami itt egyik pillanatban rendszertelen átláthatatlan fejetlenségnek tűnik, azt egy nagy mosollyal hamar kedves kis szimpatikus káosznak lehet hívni. Sok-sok évvel ezelőtti otthoni falusi helyzettel lehet ezt összehasonlítani, és akkor hamar érezhető, hogy miért változtatják az órarendet naponta egy tollvonással, miért nem lehet mindig tudni, hogy ki-kivel van, épp van-e óra avagy sem, és, hogy bár minden óra a nepálin kívül angolul zajlik, mégis mért nem találunk egy lelket sem, akivel nem csak non verbálisan lehet kommunikálni… Költői kérdések ezek. Senki ne kérdezze, hogy miért, de tényleg minden egyes tantárgy már 2 éves kortól angolul zajlik, kivéve az egy szem nepáli tárgyukat. Olyan szépen hangzana ez amúgy, milyen nemzetközi multikulti meg minden, de nagyon nem. Tanárokat így is alig találni, és, ha akad is, aki bevállalja ezt a posztot, nem azért teszi, mert megvan a végzettsége, hanem mert ő legalább valameddig eljutott a tanuláslétrán, és nem volt pénze külföldre menni vele. Ez persze gondolnánk, hogy biztos csak a kisebb települések oktatási rendszerére jellemző, de hát itt Kathmandu-n és Pokhara-n kívül nincs is nagyváros. És csak élnek 24 millióan ebben az országban.

Na szoval, ma mar 2 oran keresztul nepali hireket hallgattunk, jol megcukrozott teakat rejtettunk veka ala, ketszer szedtunk a daal bhat-bol, elvallaltuk egy nepali iskola iranyitasat, es meg csak 10 ora volt... Apuka siet be szolni nekunk, hogy hozzuk a fenykepezot, hozzuk a fenykepezot, mert jajajaj, keszulnek valamivel a gyerekek. Mi meg mar bele sem mertunk gondolni, hogy az mi lesz, csak sodrodtunk a reggellel. Lemegyunk hozzajuk, mar nagyban kantaltak a napi imajukat a kis feketeszemu pottomok, mire meglattunk ket szep nagy piros muanyag szeket ott mindenki elott, jajaj, neztunk korul, hogy kik vannak meg pont ketten... Hat csak mi voltunk, nincs mese, csuccs le, miertnepersze nem is voltunk zavarban. :) Es ez meg csak a kezdet volt... Az iskola vezetoje, az igazgato meg egy eleg negativ noci a tanari kar elen beszedet mondott valami felismerhetetlen nyelven a gyerekeknek, hogy milyen szerencses az iskola, hogy mi itt vagyunk, es, hogy mekkora megtiszteltetes meg szeressenek bennunket meg minden... Mi is csak probalkoztunk megerteni abban a hihetetlen szurrealis helyzetben. A gyerekekhez nem nepaliul beszeltek, hanem angolfeleul, de szerintunk azt sem ok, sem a gyerekek nem nagyon ertettek. Majd minden egyes csoppseg odajott hozzank viraggal a kezeben es megkoszontek nekunk a dragak a meg maguk sem tudtak, hogy mit... :) Tiszta kesz egy helyzet volt. Az a sok kis pottom tunderbogar azt sem tudtak hol vannak, csak jottek ott rank pislogva, hogy akkor ok most koszonik. Kesz voltunk, meg vagyunk is.

Hihetetlen kihivas meg elmeny itt amugy a tanitas igy, hogy tenyleg szeretnenk valamit atadni. Az angol ABC-t eleve rosszul tanitottak meg nekik, meg eleve olyan fura az egesz rendszer, amit kitalaltak, hogy akkor az jol bevalt, es akkor az jol mukodik. Nagyon figyelgetjuk meg ertelmezzuk azt, amit csinalnak, de ok annal inkabb minket. Elso nap rendesen mindenki ott allt korulottunk tanitas kozben, es folyamatosan kommunikaltak kozben nepaliul a diakokkal, lehetetlen egy helyzet volt ugy. Masnapra mar lenyugodtak, es csak csendben figyeltek. Rendesen ki lett a tanaroknak adva, hogy akkor most ok figyeljenek es tanuljanak, mert mi most elhoztuk messzirol a nagy okossagok szelencejet, es nehogy ne legyenek ott, amikor kiengedjuk. Majdnem nyomasnak elhetne meg az ember, mignem rajon, hogy ok megint csak pont olyan egyszeru dolgokat varnak, mint amilyen termeszetesek ok maguk is. Mar vagy a harmadik-fele beosztast kaptuk meg 2 nap alatt, mert mint mondtak, mindenki kapjon eselyt, hogy tolunk tanulhasson. Moti apuka meg fokozta azzal, hogy majd foglaljuk irasba, hogy az o iskolajuk hogyan fejlodhetne, teljes tisztelettel tanacsadokent tekintenek rank. O jaj.

Mi meg persze csak orulunk, hogy itt lehetunk, bekonnyezunk a gyerekek reggeli imajanal, majd igyekszunk a tanitasra koncentralni, mikozben majd` megennenk azt a sok kis artatlan tunderbogarat, akik meg azt is megkoszonik, ha felallhatnak, majd megkoszonik, ha leulhetnek Eni Miss-nek es Csilla Miss-nek, ahogy ki lett nekik adva, hogy hivjanak bennunket... :)

Ja, azt meg elfelejtettem megosztani, hogy az egy teljes honapig lime-nak hitt gyumolcs az tulajdonkeppen mandarin, amit mindenki csak narancsnak hiv, ami valojaban nincs is itt, es csak akkor jo, ha zold. ;)