Miertnepersze - 2. nap

Nem is tudom hova gondoltam az előbb, amikor kicsit gondolatösszeszedős pozícóba helyezve magam felcsaptam a lábam meg a laptopom az erkélyen, és gondoltam, hogy én akkor most próbálom feldolgozni azt a százezer ingert, ami bombázott ma bennünket az első napunkon itt. Kis naív, tényleg azt hittem?? J Komolyan mondom, nem telt bele 20 másodperc, mire megjelent balomon Samzara kislány, jobbomon Moti apuka, majd mögöttem Mina anyuka, hogy akkor ők most nézik, amit csinálok, jó?? … J)) És tényleg nagyon mosolyognak, és tényleg érezni a leheletüket a nyakunkban ilyenkor. Nem lehet haragudni rájuk, csak akkor gyorsan szólni kell a kormányosnak, hogy akkor kicsit más irányba tekerje azt a kormányt, nem relaxálás, hanem akkor mondjuk fényképnézegetés lesz a program, hamár program lettünk. J

Beszéltük is, hogy nem is lehet csodálkozni rajtuk. Nemcsak azért érdeklődnek ennyire, mert messziről jöttek vagyunk, hanem mert ők tényleg nem is ismerik a magánélet ilyesfajta fogalmát. Nincs rá szükségük, ők alapvetően társasági emberek. Sosem járnak egyedül például, de tényleg soha. Családtagokkal, barátokkal, gyerekekkel, mindig valakivel. Jönnek-mennek, meg-megállnak, beszélgetnek, a házuk előtt lehuppannak, tesznek-vesznek, főznek, esznek, játszanak, élnek. De sosem egyedül. Mi a nagy nyugati frusztrált világból jötteknek, azért nagyon ismerős az „elvonulós, most akkor mindenki hagyjon békén, mert különben nem tisztulunk meg” fogalma. Na ők ennél sokkal okosabbak.

Az „Út a vadonba” című nagy kedvenc film utolsó nagy meghatározó ütős gondolata jutott erről eszembe. „Happiness is only real when shared”. Nyersfordításban annyira egyszerű ez, hogy a boldogság akkor igazán valódi, ha osztoznak benne.

Természetesen legalább akkora szerepe van ebben az egyén saját lelki békéjének is, hisz anélkül nincs harmónia, de annak is tudják ők az útját módját. Az első reggelünk itt ma pontban 6-kor indult, a Magyar Rádió nepáli megfelelőjének határozott igen elhúzódó híreket mondására. Itt minden és mindenki hangos, ha nappal van, és csendes, ha éjjel. Ha jön a nap, hát talpra fel, éledjünk kérem, éledjünk. Üvölt a rádió, apuka nagyban jógázik mint kiderült, bár mi csak inkább olyan süllyedő hajó glugyogásokat meg szuszogásokat hallottunk. Hamar kiderült, jógás légzőgyakorlatok voltak azok, a javából. Aztán egy fürdés a magán fürdőszobában, ruha fel, fekete tea be, indulás. De hova is? Mert szombat van, az egyetlen szabad nap elméletileg, és ennyi mindenek után is csak 7 óra. Hát csak úgy ki az utcára, nagy és okos emberekkel bandázni meg informálódni meg fontos dolgokon gondolkodni. Anyuka is készen áll már. Kőfelmosás, teafőzés, diszkrét szépítkezés, és már a 10 órás daal bhat-ra készülődés, érezni már az illatokat. Mindenki teszi a dolgát, minden olyan természetes. Nem azért kelnek a nappal minden áldott nap, mert csak úgy érik utol magukat, hanem mert az a világ legtermészetesebb dolga, hogy kelünk a nappal. Az, hogy közben dolgozni is megyünk, az szerves része a napnak, de az sem nyűg egy percig sem, csak egy része az egésznek. Közben légzőgyakorlatokkal meg mantra-val pattannak ki az ágyból, végzik a dolguk, szeretik a családjuk, és kivétel nélkül mindenki mosolyog. Olyan őszintén jólesően, hogy „muszáj” velük nevetni, ha kell, ha nem.

Mint azt akkor még nem is tudtuk megérkezett napunk fénypontja is, Sanjeeb, a 24 éves fiuk csatlakozott hozzánk a reggeli teánál, és nagyon kedvesen felajánlotta, hogy akkor ebéd után körbevezetgetne bennünket a környéken, mielőtt visszamegy Kathmanduba. Mi meg miért ne, persze. Be is gyűrtük az első daal bhatunkat 10.30 körül, aztán hajrá, hajrá, mert ugye Sanjeeb-nak vissza kell érni időben. Olyan kis ártatlan sétafrikának indult, mígnem nagyon hamar olyan ingergazdag helyeken találtuk magunkat, hogy csak néztünk, hogy mi meg csak így idekerültünk, és itt fogunk élni hetekig, és nem is tudtuk, hogy hova terelt az utunk. Az egész túra amúgy tényleg nemcsak a helyekről szólt, hanem az impulzusokról, amik bombáztak ott bennünket. A Pokhara-ból idefolyó szent folyó partján végig a Himalájára panoráma kilátással vezetett az utunk át egy tibeti menekült faluba, be egy idősek otthonába, majd mindenféle kevert ázsiai nemzetiségű falvakon át fel sok-sok meredek lépcsőn egy tőlünk eldugott hindu templomba, bele még egy kis ünneplés kellős közepébe. Majd visszafelé még azért betértünk egy kis „kocsmába” legurítani egy-két pohár házi köles bort és zöldséges curry-t, hogy feldolgozzuk az eseményeket. Olyan arcok, életek, szokások, csendek és zajok kísérték az utunkat ma oda s vissza, hogy már öröm emlékezni.

És amikor azt gondolná az ember, hogy akkor most már biztos hátradőlhetünk, mert több ingert már kívánni nem lehet egy napra, akkor arra érünk haza, hogy a szomszéd előtt vagy 30 felnőtt s gyerek azon tanakodik, hogy mit tett az a galád szomszéd asszony. Hát azt tette, hogy amíg a férje távol volt, ő össze entyempentyemezett az egyik jóvágású helyi fiatalemberrel, azt valaki jól lefigyelte, belopózott a pásztoróra alatt, és jól rájuk zárta az ajtót, majd kihívta a rendőrséget. Ahogy mondom. Ez hamar körbeterjedt a faluban, és estére már nem rejtette véka alá senki a kíváncsiságát, körbeállták a szomszédot, követelve, hogy akkor a lánynak mennie kell, mert jó hindu szokások szerint ennek ez a rendje s módja, punktum. Nemcsak a férje és a gyermekei mellől zavarják el ilyenkor az nőt, hanem a szülei is kitagadják. Kizárásos alapon nagyon úgy tűnik, hogy szegény asszony hamar az utcára kerül ezek után.
Tehát igen, a hindu nők az esetek igen magas százalékában hűségesek.

Mindezek után még kiderült, hogy a szembe szomszédban pedig új jövevény állt a házhoz. Kérdezték is mindjárt, hogy akarjuk-e megnézni a kis csöppséget… Miértnepersze. Aznap született otthon, de már gyönyörű volt. Mi meg csak úgy besétáltunk egy kis nepáli házacskába, és ma már megszámlálhatatlanadjára, elaléltunk.