Szemek kerekek, szaj tatva - 1. nap

Pozitív sokk sokk hátán ér itt minket Enikővel rendszeresen, ha közelebb kerülünk az igazi nepáli kultúrához.

Ma délután ugye megérkeztünk Dulegaundaba a családhoz, hogy vasárnaptól belecsaphassunk az okosításba. De már megint nagyon hamar kiderült, hogy megint mi leszünk azok, akik a legtöbbet tanulnak majd. Emberileg, életügyileg, egyszerű természetesség- és nem túlbonyolításügyileg…

Megérkezünk ugye délután valamikor, nem is kellett megbeszélnünk, hogy mikor, mert úgyis lesz itthon valaki. Ha meg nem, majd bevárunk valakit, minek aggódni.

Az igen szimpatikus házinéni nem beszél angolul, de nagyokat őszintemosolyog, és még csak kicsit sincs zavarban. Épp meg is jegyeztem, hogy nálunk otthon tipikusan negatívan reagálják le az olyan bábeli zűrzavaros pillanatokat az emberek. Először csak hangosabban mondják ugyanazt, majd még hangosabban, majd kicsit már inkább üvöltenek, majd kezdenek bevörösödni, legyintenek és kicsit frusztráltan inkább odébbállnak az illetőtől. Mire itt a hölgy hamar konstatálta, hogy akkor mi nem nagyon találunk majd közös nyelvet, hát hamar hidaljuk át a problémát okosan és egyszerűen. Testbeszéd! Akkora mosolyokkal vezetgetett bennünket, majd kérdés nélkül kaptunk teát meg rágcsálnivalót is. A teát pont úgy csinálta, ahogy a múltkori látogatásunk alatt kértük, simán emlékezett. Majd elvonult, és már készült is neki az esti daal bhat-unknak, hogy akkor eszme csere híján majd jól kimutatja nekünk a vendégszeretetét úgy, hogy mindjárt első nap szétetet bennünket. J

Épp azon elmélkedtünk a teraszon bambulva ki a friss levegőbe Enikővel, hogy már az ideérkezés gondolata is milyen jólesik, hát még milyen jól fog itt lenni. Vidéki levegő, vidéki emberek, természet lágy öle, sehol egy szenzációhajhász turista, és az emberek maguknak élnek, nem másnak. A nagy Tihar ünnepük lecsengését is élveztük még. Az úgy nézett ki, hogy fiatalok elindulnak összetömörülve nagy hangfalakkal meg generátorral, és 50 méterenként megállnak reflektorfényben nyomulni tánccal és énekkel. Hihetetlen érdekes amúgy ahogy a nagy laza tv-ből lefigyelt tinédzser szerkóikban teszik-veszik magukat nepáli könnyűzenére. De tényleg, egyik-másik leányzó táncánál még mi is rendesen belepirultunk, hogy ejha, de rugalmasan kezelendő ez a konzervatív ország gondolata alkalomadtán. A fiúk meg rendesen emo-s frizura, bézbóll satyesz, kemény vagyok laza farmer, és nyomják a nepáli tradicionális táncukat. Mindemellett pedig mellkasuk előtt összetett kezekkel köszönnek tiszteletteljes tekintettel „namaste”-t, ami közel sem égő, hanem alap.

Az is hamar kiderült, hogy mi ilyen kis helyi látványosságok leszünk pont azért, mert ilyen messziről világító emberek azért itt ritkán járnak. Vicces érzés. De tök jó is, mert akárki szóba elegyedik az emberrel, és lehet sokat eszme cserélni mindenféle kérdőjelekről a fejünkben.

Na de, na de. Megérkezett apuka is. Először arról volt szó, hogy két Kathmandu-ban tanuló fiú van a családban, különböző korúak. Na róluk most kiderült, hogy ikrek, tehát gyanítom egykorúak…ha nepáli értelemben is ugyanaz az iker fogalma. Ma találtunk itthon egy nagyon fiatalkának tűnő lányt, akiről kiderült, hogy a lányuk, és az is, hogy idősebb mint gondoltuk. Azért is derült ki amúgy hamar, hogy a lányuk, mert azt például Pokhara-ból idefelé tartva megtanultuk nepáliul a sok más okosság mellett is, amit az a fél óra hozott ki a kedvenc kissé túlpörgött taxisofőrünkből. J Erre a ma esti melegen köszöntős fényképnézegetés közepette unokák fotói is felbukkantak, hát ők kikkel lehetnek??… Csak nem van még egy elveszettnek hitt tag a családban. Hát de, még egy lány, gondoltuk. Na de hát azért az nem járja, hogy ennyi emberről el lett itt feledkezve. Hamar kiderült, hogy nem is, csak itt mindenki mindenkivel van. Mindenki mindenkinek a lánytestvére, fiútestvére, lánya, fia, apukája, anyukája, unokája…meg minden, így lesznek itt szép nagy nem mindig körvonalazható családok. J Persze lehet ezt tisztázni sok nyelven egyszerre, de egyszerűbbnek tűnik nagy mosollyal hagyni, hogy repkedjenek a szavak. Nem lehet rájuk semekkora rakás félreértésért sem haragudni amúgy.

Hogy is lehetne. Olyan közvetlen melegséggel és szeretettel fogadtak bennünket, hogy egy percig nem éreztük zavarban magunkat úgy, hogy az állítólagos közös nyelvünkkel, az angollal is ímmel-ámmal boldogulunk velük. Csak könnyedén és egyszerűen, közben nagyokat nevetve. Mezítláb járunk, kérdezünk vagy mutogatunk, ha fejben kérdőjel van.
Megvolt az első közös esti daal bhat-olás is. Mi is csatlakoztunk hozzájuk a kézzel evésben, pedig nekünk direkt raktak kanalat, de mi meg alig vártuk hogy kézzel lábbal családdal együnk végre. Azért megkaptuk az elismerő tekinteteket, na, menők voltunk. J Szobát is cserélhettünk pikk pakk, mert kényelmesebbnek tűnt ez, amiből most írok. Rákérdeztem az órarendre is, mire nagy mosoly volt a válasz, hogy majd mi megmondjuk mikor s hogy szeretnék részt venni… Szóval kész vagyunk tőlünk, megvettek bennünket hamar.

Nem reagálnak túl semmit, minden megoldható. Ha pedig valami nem, akkor az biztos azért nem, mert az nem is olyan fontos. Enni sem a nagy élvezetekért esznek. Kezet és szájat mosnak, majd leülnek az aktuális daal bhat-juk mellé, jobb kézzel belapátolják, a nők pedig állnak és utántöltenek. Az egész étkezés nem tart tovább 10 percnél. A nők pedig tényleg nem esznek a férfiakkal és vendégekkel, hanem kiszolgálnak. Én nem tudom hogy csinálják, de ezt már megint úgy csinálják, hogy nem megalázónak vagy lekezelőnek tűnik az egész helyzet, hanem egy természetes napi rutin, amit nagy mosolyokkal a maga természetességével áthidalnak. Így hidalunk hát mi is. Le meg fel, napi szinten.