Be nekünk a pálmafa alá

Én tudom ám, hogy már jó ideje csendben vagyok itt blog-ügyileg, de kicsit nagyon koncentráltunk a mindennapokra és a hogyantovábbokra, így inkább vártam, hogy mi történik...

Na most aztán megkaptuk.

Amikor úgy kábé 5 hónapja nagyokat nevetve jól összekattantunk Enikőkével, és kitaláltuk, hogy akkor mi most jól vegyük nyakunkba a nagyvilágot, hogy megéljük amik a testünkből és a lelkünkből kikívánkoztak, még nem is mertünk ábrándokat kergetni, csak hagytuk magunkat sodorni.

Hát sodródtunk rendesen. Csak nyitottan és rugalmasan. Ahogy szoktam mondani. De azt is szeretem abban, ahogy mi általában sodródunk, hogy nemcsak úgy hagyjuk ám magunkat, hogy vigyen az ár amerre akar, hanem inkább tágra nyílt szemekkel résen vagyunk. De persze, ha jön a "jelünk", nem ám csak úgy észrevesszük, hanem jól kiértékeljük, kifilozofáljuk, és persze jó mélyen meg is éljük azt. Mert persze bármi is legyen az, annak úgy kell lennie. Mindig ott vagyunk, ahol lennünk kell. Ez mára már hivatalos.

Az egész Nepálunk úgy, ahogy van, egy kis ékszer marad nekünk. Nagyon büszkék vagyunk rá. Semmi előre foglalások és szervezgetések-tervezgetések nélkül olyan kis tutikomplett bő 2 hónapunk lett ott, hogy csak na. Tényleg bejártunk és megéltünk mindent, amit az a 2 hónap engedett. Gyakran eszembe jut még, hogy végül a túra az, amiről egyáltalán nem is írtam rendesen. Ámbár tényleg remek kis fotókollekció sikeredett, meg a képek magukért beszélnek meg minden, de azért azokat a vértizzasztó lépcsőzéseket, utunkat követő sokezerméterescsúcsos csak természetfilmekben látott kilátásokat és fagyoskodva átremegő éjszakákat semmi nem adja vissza. Ez talán még mindig feldolgozásra vár. Életem eddigi tényleg legnagyobb fizikai kihívása volt. És ezzel együtt a legizgalmasabb testi-lelki tusa, amit valaha vívtam. Azért is olyan izgalmas, mert saját maga vívja az ember, és még csak nem is másnak, hanem csak magának. És mindezt olyan lélegzetelállító természetközeliségben, hogy csak győzzük eldönteni, hogy a látványtól vagy az egyre csökkenő oxigéntől nem kapunk levegőt. :) Megcsinálni, csúcsra- majd visszaérni pedig nem egy tárgyi emlék az albumban, hanem egy ékszer a lelkünkben.

A pici pöttömök nagy mosolyait pedig legalább annyira helyezzük az ékszerdobozunkba. Azok az önkéntes hetek a falusi suliban nemcsak a gyerekek miatt, hanem azzal a tiszta szívvel bennünket befogadó nepáli család és a kolléganők miatt is egy végtelen történet marad nekünk. Akkortájban sem írtam annyit, amennyit a fejemben már rég pötyögtem. Ha meg pötyögtem, akkor meg internet nem volt, hogy meg is osszam, hát maradt mind bennem. :) Azért azt a sebbel-lobbal szervezett búcsúünnepélyt is megemlegetjük, amikor a csöppek pont annyi virágot halmoztak a nyakunba, amiből már a debreceni virágkarnevál is ki tudna hozni egy emberes kis babakocsit. Majd a kolléganők sem adták alább annál, hogy rendesen missziónak tekintették, hogy akkor kihez mikor megyünk búcsúvacsira, kinél mit ettünk, mit eszünk hogy mennyit mivel, mit nem próbáltunk még, dehogyis elég az szedjél csak még. Nem szedsz, majd szedek én neked, nem tudod te, hogy mennyi az elég. :) Na ez ment az utolsó héten. Sosem felejtem el Enikő arcát, amikor úgy somfordán összenéztünk a családtagok ránkmeredő kereszttüzében a négytagú családnak (azok voltunk mi ketten..) megrakott asztalnál, hogy mi ezt úgy szeretnénk élvezni, mert hát milyen mannák ezek itt, de egész egyszerűen nem megy, fizikai képtelenség, nincs hova tenni, nem fér be. Na akkor meg biztos nem ízlik - gondolták és mondták, mit szólnak a kolléganők, hogy ott keveset ettünk, dráma. Muszáj volt enni. Hát ettünk. :)

És amikor már jól elbúcsúztattuk Nepált az ország déli féltekén Buddha születési helye körül (Lumbini) a harmóniát keresve-érezve, majd az elefántunkat is jól meglovagoltuk a dzsungelben (Chitwan) orrszarvúk után captatva majd nemtalálva, még mindig nem akart bennünket elengedni Nepál. Jött ugye a bangkoki krízis, ami sokkal nagyobbnak bizonyult, mint gondolni lehetett. Nekünk meg ugye jegyünk volt. Hát ez úgy tűnt, nem nagyon érdekelte azt az alig párezer tüntetni letelepedettet. Így hát muszáj volt nekünk is letelepedtetni magunkat még mindig Nepálban. Feltaláltuk magunkat. Abból is kihoztuk a maximumot. Találtunk magunknak egy még nem kiaknázott kathmandui környéket, ahol egész kellemes és kifejezetten olcsó volt nekünk 10 kényszernapig. De azért csak leszálltunk Bangkokban némi fáziskéséssel, de törve nem.

Enikő öccsét, Örsöt látogattuk ugye, és nagyon kis pöpec pár napot csaptunk ott, hogy, ha nem is a tervek szerint alakult a szitu, azért élvezzük ki rendesen, ami maradt alapon. Klassz volt tényleg. Olyan tuk tuk-ban száguldós, sokkirályosképre rácsodálkozós, királyi szülinapozós, éjszakai piacozós, thai boxot Thaiföldön nézős, thai masszázst Thaiföldön átélős, Mikuláskor tengerben fürdős kavalkád volt az.

Hogy majd végül megérkezzünk a nagy Malájziába. Ez az ország nagyobb meglepetés volt nekünk, mint eddig bármi. Keveset is tudtunk róla, valahol meg sokat is vártunk tőle. Így izgis volt, hogy na mi lesz így itt csajok.

Tiszta sokk-terápia voltak a bő első napok. Először a ráeszmélés, hogy tessék csak jobban kézbe venni azt a térképet vagy jobban figyelni legközelebb földrajz órán, ez itt totál-metál a trópusok. De nagyon. Ja, és még, hogy a trópusi klíma meg minden, rendes kis dzsungel kellős közepébe varázsolták ide ezt a felhőkarcolós betonrengeteget. Ja, és miért is esik szinte minden nap úgy, mintha dézsából öntenék. Mert mint kiderült, a trópusokon dézsából öntik, mert annak a sok szép zöldnek valamit enni kell. Na miután mindezeket jól feldolgoztuk, jól rácsodálkoztunk élvezettel sokszor, hogy hogy lehet ennyi zöld és csend és béke egy ekkora 2 milliós fővárosban, és már levegőt is kaptunk a 90 %-os páratartalomtól, tudtuk ráhangolni magunkat a valódi missziónkra. Bizony arra, hogy mi akkor itt majd jól el fogjuk tartani magunkat, és megtanítjuk a malájokat angolul, és ők ezt cserébe jól megfizetik nekünk, mert azért felmérve a terepet, hamar kiderül, jut is marad is a csillogásból mindenkinek.

Na de, na de. Az is kiderült a fokozatos ráeszméléseinkből, hogy hohó, a malájok rendesen tudnak angolul, wow. Hogy honnan innen jól, azt kideríteni még várat magára, de dolgozunk az ügyön. Komolyan mondom, nagyon esélyes, hogy az egyetlen olyan ázsiai országba jöttünk el lelkesen angolt tanítani, ahol mindenki remekül jól van angolul.

Mostmár megoszthatom, hogy az elmúlt 2 hétben amennyi önéletrajzot szétküldtem, amennyi ázsiai országba már fejben átrepültem több munka reményében, az felért még egy kis hullámvasutas kiruccanásnak.

Persze anyanyelvűekre mindenütt nagy az irgalmatlan kereslet. Kicsit megingatta azért a lelki békém, amilyen szinten kezelik az anyanyelvűeket. Nem is kell nekik semmilyen végzettéség-képzettség, tapasztalat, ugyan már, minek az, csak menjenek, sőt mindent fizetnek. Esélyes, hogy még a wc-papírt is, amit odajutásig használnak. Csak beszéljenek, és attól majd minden nem anyanyelvű jól kiokoskodja autodidakta, hogy nekik hogy kéne úgy. Na mindegy. Csak tényleg bosszantó. Teljesen mindegy, hogy mennyi tapasztalata van, milyen képzettsége és milyen nyelvtudása az embernek, ha nem olyan az útlevele. Egy csomó környező országban tényleg ez a szitu. Ja, és a kis kedvenc történet, amikor már a közvetítő ügynök ösztönzi az embert, hogy szerezzen be valami hamis iratot, mindegy az, csak muszáj az ezáltal hamis dokumentációhoz....... ördögi kör. :S Izgalmasnak persze az is izgalmas, de azt azért már köszönjük, nem. Vagyunk, akik vagyunk. És tényleg.
Ja, meg közben vízumakadályok is gördültek meg ilyen-olyan kapuk bezáródtak, amiket hiába feszegettünk, így az is nyílvánvalóvá vált, hogy akkor nem másfelé kéne kacsintgatni. De akkor mi van, csak itt kéne maradnunk valamiért, csak vár itt ránk valami? - gondolta a két kissé zavart lelkesen nemfeladó lány. Erre ... mint minden rendesen megírt történetben ... a két leányzó felmegy a világ második legmagasabb ikertornyaival szépen szemben álló naonmagas épületben rejlő nyelviskolába egy új-zélandi idevándorolt hölgyet keresve. Aiyshya anyanyelvűeket keres és fennhangon hirdeti is a honlapján, hogy az ő iskolájában csak ők tanítanak. Na de mostaztánmár irgumburgum lendülettel bevetődtünk semmi hozzáfűzött reményekkel, erre a hölgy leül és csak beszél és számol, és oszt és szoroz, és hogy kéne a lakást és akkor júniusig ugye az úgy jó meg akkor mindkettőtöknek persze meg jönnek még csoportok és nagyon szimpatikusak vagytok meg fhúha... Na erre mit mondjunk. Hát biztos, hogy még jó, hogy tegnap este álmodtunk, mert pont ez volt benne. És akkor a valóságnak könnyebb volt kitalálni, hogy hogy legyen, ha van neki viszonyítási alapja.

Úgyhogy akkor ennek így kellett lennie.

Nem elég teher :) nekünk feldolgozni, hogy akkor mi most frankón tényleg durván egy ilyen helyen fogunk dolgozni, és azt csináljuk, amit élvezünk... még akkor hadd menjek bele a lakásfelállásokba is itt. Hát miről álmodik az ember lánya? Miket lát mindig a csúnya olyan csak a mesében van hollywoodi flmekben? Hogy reggel felébred a jó megjelenésű sokatmegélt, de még sok is vár rá figura, kilép kicsit a gym-be, csobban egyet a medencébe, majd csavar egy narancslevet, ja meg a szaunát elfelejtettem... és akkor zenére felöltözik, elindul a munkába, kinn 30 fok van és különben is mindig süt a nap, és egyfolytában azt szajkózza, hogy szép az élet vagy mi.

Erre ... azt kell tudni, hogy itt Kuala Lumpurban építenek rakásszámra olyan kondóknak nevezett a mi mércénk szerint luxuskomplexumokat még annál is nagyobb rakás zsír kéglikkel, akikben lakók miértnepersze használhatnák az előbb felsorolt test- és lélekmelengető kiegészítőket. És ez itt olyan alap, hogy mi azért belepirultunk rendesen. Otthon, amikor fejenként 40-50 ezer albérleteket perkáltunk az amúgy kellemesen hangulatos, na de azért mégiscsak fedél van a fejünk fölött nyughelyeinkért még nem is sejtettük ... hogy pont az ezekben töltött valamelyik éjszakánkon álmodtunk róla, - de csak módjával, mert erről még az ember fia álmodni sem nagyon mer - , hogy mi ugyanezért az összegért még hol is lógathatnánk a lábainkat, hogy lálálá meg vápsuvápp. Durva. És tényleg annyiba kerül. És a fizetések nekünk magyar földről jötteknek jobb, mint otthon, és a megélhetés meg sokkal kellemesebb. Na akkor most mi legyen? Mi most mindenesetre maradnánk élvezkedni kicsit, hogy aztán megint kitaláljuk, hogyan üljük meg tovább az utunk.

Még muszáj írnom az emberekről is. Nagyon sokan vannak, és nagyon sokfélék. Malájzia ugye alapvetően egy muszlim ország, ahol az iszlám a vezető vallás úgy 55 %-kal. Ezenkívül az indiaiak által a hindu, és a kínaiak is hoztak magukkal mindenféle főleg a buddhizmus különböző változatait, de vannak speckós saját vallásaik is. Mármint a kínaiaknak. De nem ám csak ez a 3 fő ág tarol. Tarol itt minden. A kereszténység is persze. Itt tényleg minden van. És mindezeket annyira különböző, és mégis annyira békésen együttélő emberek gyakorolják, hogy ettől lesz egy ekkora nagyváros egy kis mini bábel. Zűrzavar nélkül. Meg szerintem a növények is teszik. Hát annyi van. Még a nagy soksávos utak mellett is végig burjánzik vagy mitcsinál a növényzet. Azt mondják, a zöld megnyugtat, hát itt van jó sok. Az oxigénellátásnak is jót tesz azért, na.

Meg, hogy itt milyen puccok vannak azért, nem gondoltuk volna. Jó, persze, fejlett fejlett - gondoltuk. Na de ennyire? Aha, igen, még annál is inkább. A felhőkarcolók meg plázák meg divatrengetegek mellett mindig mindenki jó illatú, olyan friss. De még így is, hogy egész nap minden nap 30 felett vannak a fokok. Na de persze, megy ám itt a légkondi mindenütt nonstop. Nem mondtam még, hogy nagyon alap, miértnepersze.

Nepálban naponta kétszer volt több órás áramszünet minden áldott nap. Azt is meg lehetett szokni, gyertyával létezni. A szobáink nem egyszer voltak akkorák, hogy pont meg tudtunk fordulni egymás körül, mielőtt egymásba megbotolva az ágyra esve nagyot nevettünk. És azt is nagyon szerettük. Az is a mi utunkban volt, az is kellett nekünk.

És nemcsak ám, hogy csak úgy legyen, hanem, hogy pont ennyire tudjuk értékelni azt is, ha medencébe csobbanva indul a sokadjára napsütéses reggelünk egy olyan helyre igyekezve dolgozni, ahol jó lenni...

És ez nem ám olyan ne igyunk előre a medve bőrére meg minden, mert közben már több nyelviskolából is megkerestek bennünket, és úgy csináljuk majd, hogy jó legyen.

Na de itt már, most figyelem, fél 3. Megyek aludni. Muszáj még álmodnom. Holnap lakásnézőbe megyünk olyan kondóizébe ámulni és az álmunkat már fejben megélni.

Szerintem amúgy tényleg merjünk nagyokat álmodni, és tudjunk mindig nevetni. Nem mondom, hogy mindig minden álmom valóra vált, de biztosan tudom, hogy amelyek igazán fontosak és előbbre visznek, azok igen.